2003. szeptember 22.
Az első esküvőm hivatásos fotográfusként. Amely egyben az utolsó analóg esküvői sorozatom volt.

2017. szeptember 16.
Az esküvő, amelyre úgy gondolok, mint az utolsó hivatásos fotográfusként.

Ha kiveszem azt, amikor a fotózás egy életforma volt, 1990-ig szaladok vissza, ami az unokanővérem esküvője volt. Ahol azért fogtam meg a kamerát amatőr lelkesedéssel és mindenféle tudás hiányával, mert más nem fotózott. Azok a képek lettek az esküvőjük egyetlen riport anyaga. Nekem pedig a nap, amikor az esküvőfotózás szenvedéllyé vált.

A 2017-es dátum pedig annak a korszaknak a záró dátuma, amikor a fotózás visszakerült számomra a szerelem kategóriába.

Ma már szeretetből, szerelemből, szenvedélyből fotózom csak. Ez mind jelen volt az a 15 évben is, mikor a fotózás munka is volt. Miben volt más? A számokban. Ami lehet furcsán hangzik így, de hatalmas különbség van minden héten esküvőkben, családi fotózásokban, glamourokban élni. Vagy évente egy-két alkalmat, sorozatot készíteni barátoknak, ismerősöknek.

Egy életforma volt, hatalmas sodrással, csodás történetekkel, különleges emberekkel. Utazásokkal a világban, földrészeken, kultúrákon, cégeken, családokon, szerelmeken át. Megörökítve, megélve életük kis és nagy mozzanatait. Annyit láthattam, tapasztalhattam, érezhettem és élhettem át, amelyet talán több életet is megtöltene élménnyel. A fotózás, az utazások, a nagy találkozásoka számomra csodás, sodró éveket adtak. Ebben a hivatásban minden, amit szeretettem egyben volt jelen. Olyan intenzitással, amitől az idő és tér határai sokszor megszűntek létezni. Egyszerre volt benne a pillanat egyedisége, megismételhetetlensége, a rengeteg érzelem és nem utolsó sorban szépség.

Jogos a kérdés, hogyan lehet valamit elengedni, amivel ilyen önazonos lehettem. A fotográfus munka nagyon sok részletből áll össze, amelyek nagyon különbözőek. Ebből az, ami az igazán izgalmas, maga a fotózás, időben csak egy kis részét teszi ki a feladatoknak. Találkozók, marketing, könyvelés mind hozzáadódik. Ami azonban az idő legnagyobb része volt az az utómunka magányos órái a gép előtt. Valaki mindig várta a képeit. Úgy élni a hétköznapokat, hogy mindig ott volt ez az érzés, hogy gép előtt kellene üljek, a magánéletben való jelenlétet megnehezítette. Ez lehet, hogy apróságnak tűnik másnak, nekem az évek alatt egyre elnehezedett. Az elengedés éve egy nehéz időszak volt.

Ami mostanra összeállt az ismét egy nagyon szerethető élet lett. Csodás stúdiókkal, rendezvényhelyszínnel, nagy csapattal, akik benne és érte hatalmas szívvel dolgoznak. A fotózásból elment az intenzitás, az utazás, a mindent átszövő nagy történetek. Megmaradtak azok a kis kincsek, amelyeket még mindig nagyon szerethetek. Ha nem is a régi mennyiségben, de megmaradhatott az oktatás is, mely régen és ma is az egyik legnagyobb ajándéka volt számomra ebből a szakmától.