tolerancia – hogyan lehet szélsőségekben művelni… II.

Három hete írtam arról, hogy mennyire nem viseltem jól, egy esküvőn, ahogyan a kollégák dolgoztak. Tudom, bizonygatni azt, hogy nem bennem van a hiba átlátszó. Így inkább csak elmesélem Márti és Benedek esküvőjét.

Benedek egy emlékezetes tanfolyamon találkoztunk. Az a tanfolyam több igen tehetséges kollégát rejtegetett, akikkel azóta is kapcsolatban maradtunk. Nem a legjobb leírni, hogy olyan fiatalok, hogy lassan az anyjuk lehetnék, de hát ez van…
Benedek lett az idei év esküvőfotósa pályázaton a fiatal tehetségek legjobbika. Fotózott meseszép anyagot Lisáról és Alexről, illetve járt velem keresztelőn. Az idei esküvői gálán is ő ‘helyettesít’.

Mikor elindultunk az esküvőre a férjem megkérdezte, hogy megint az lesz, mint múltkor? Mondtam, hogy most biztosan nem. Mert ismerem a fotográfust, aki ezt az esküvőt fényképezi. Az a bizonyos tanfolyam összehozta a fiúkat, akik idén egymás esküvőjét fényképezték le. Alkotva meseszép sorozatokat, melyre úgy vagyok büszke, mintha tényleg tettem volna érte valamit. Bennük van a tehetség, ezek a tanfolyamok csak felgyorsítják azt, hogy ezt meg tudják mutatni.

Úgyhogy vittem egy vázat, egy optikát, ‘fűztem bele fekete-fehér filmet’ és jól elvoltam a magassarkú-szoknya párosításomban.

Örömmel nézhettem, a fiatalok szerelmét, hitét, családját, szeretetét. Beszélgethettem a kollégával és annak most már ifjú feleségével, aki annak idején egy örömfotózáson modell is volt.

Szóval igen, lehetséges. El tudom engedni azt, hogy csak én látom ott azt akkor, ami a fontos. Tudok vendég lenni, tudok nem ellenőrizni, nem résen lenni. Bár a magassarkút a végére mégis úgy éreztem, hogy lehet, hogy jobban  át kellett volna gondolnom… 😉