Ezt a bejegyzést egészen messziről, egy oktatásból, egy glamourból is kezdhetném írni, de mivel oda még szerintem májusban visszakanyarodunk, ezért most csak az idei történéseket írom le.
Ugye volt nekem egy sorozatom. Ide blogra nem raktam fel, miután a facebookon már annyian látták, hogy nem is tudom, áthelyezzem-e… De talán, majd lesz apropója. 🙂 Hogy jön ide az én sorozatom? Összevissza kavarodunk Timivel a kamera előtt, mögött. Idén februárban én voltam a másik oldalon. Most márciusban pedig hatalmas meglepetésemre ő került elém.
Aki ismer tudja, hogy nem mindig tudom jól lereagálni azt, hogy emberek meglepnek. Adnak nekem ajándékot. Mert hogy ez is az volt. Szóval ott állok egy meglepetés előtt. Fotósként imádom, mikor valakinek minden ki van írva az arcára, amit érez, azt ott átadja. Én sokszor azt érzem, hogy valahogy olyan béna vagyok ebben, sokszor úgy örülök, de nem tudom kimutatni. Pedig annyira készültek, hogy meglepjenek, össze is jött, ha kicsit is szabadabb lélek vagyok, tuti sikítozom is.
Ezen a szerdán Egerben egy különleges nap után voltam. Egy nagyon jó találkozó meghívott vendégeként. Januárban Tibi és Pali (Magyarországi szervezők) megkérdezték, hogy vállanék-e egy felkérést. Erdélyből jönnek kollégák Magyarországra, kötetlen baráti talákozóra, amihez még Vajdaságból csatlakoznak páran. Itt töltenek 4 napot. Valami fura módon engem adott ki a szavazásuk, többen gondolták úgy, hogy megismernének. Na szerintem azt igazolják nekem a fiúk, hogy ennek mennyire örültem. 🙂 Ráadásul totál szabad kezet kaptam abban, hogy mit is csinálok majd. Így az előadást választottam, egy fura gyakorlati elemmel. Úgy magyaráztam egy modellel a fotózást, hogy közben nem fotóztam. Én sem. A kollégák sem. Nem használtuk a teret és a fényt is limitáltan. Mi maradt? Egy gyönyörű modell, Edit. És az elején egy másik is, Vivien. Annyi mindent elvettem és mégis oly sok minden maradt abban, amit mesélni tudtam.
Amit aztán abba sem hagytam. Nekem ez egy rossz kód. Megnézni a határaimat. Fizikailag, számokban. Esküvőszámban, egymás után fotózással töltött napokban, egymás után következő utazásokkal, át nem aludt éjszakákkal, élmények halmozásával. Itt nem így készültem. Egyszerűen csak belesodródtunk. Tibi rendeszeresen szólt, hogy már 4,5 órája mondom, aztán szól valamikor 6 óra után. Közben rendeltek vacsorát, ott vettem egy kis levegőt, majd 11-kor feltettük a társaságnak a kérdést, hogy barlangfürdőzzünk. Ők pedig valamilyen perverz módon a folytatást választották. 12 órán át adtam elő, csináltunk úgy, mintha fotóznánk, majd képeket értékeltem. Hogy lehet ezt ilyen hosszan csinálni? Úgy, hogy értelmes is legyen? Végtelenül egyszerűen. Energiák mentén. Az a figyelem, azok a hozzászólások, azok a kérdések annyit adtak, hogy végtelenül egyszerű volt nem abbahagyni. Hihetetelen volt a csapat ‘hozzámállása’. Olyan szakmai mérföldkő lett ebből a keddi napból.
Az oklevélen azért van 13,5 óra, mert a srácok a végén a másfél óra sztorizgatást is hozzáadták. 🙂
A másnapi fotózásban (aminek itt a képeit láthatjátok) már nem maradtam volna. Ahhoz a részéhez már nem csatlakoztam. Tibi megkért, hogy legalább az elejére menjek oda. Mert hogy az egyik modelljük miattam vállalta. Nem tűnt túl logikusnak, de vannak azok az emberek, akiknek elfogadom a kéréseit anélkül, hogy teljesen érteném. 😉 Azért nem mondom, furdalt a kíváncsiság, ki lehet az a modell. Ám ami várt, az a verzió át sem futott az agyamon. Pedig ott amikor megláttam, annyira összeállt. Hiszen mennyiszer írtam már azokról a sorozatokról, melyeket nem az esküvőhöz kapcsolódva fotózunk.
Tökéletes alkalmat választottak. Az együttállások fele is bőven jó lett volna. Egerben volt oly sok tehetséges kolléga, aki együttfotózásra készült. Lelkesen, fiatalon, új hátterekkel, az csapat energiájával. A legszebb tavaszi napsütéssel. Ott van Timi és Norbi. Aki oly sokat foglalkozik mások esküvői fényképeivel a sajátja is rendre előkerül. És ezen a téren Timiék nagy hiányossággal éltek együtt. Persze azokat a képeket nem lehet megadni, visszacsinálni, helyettesíteni. Ám lehet menyasszonyi ruhában, szép, romantikus, izgalmas képeket készíteni. Amelyben a szerelem ugyanúgy jelen van. Mivel nem voltak ilyen képeik, így úgy gondolom, hogy ezek lesznek azok hosszútávon, amelyek az elkészítés időpontjától és kereteitől függetlenül az ő igazi esküvői képeik lesznek majd.
Nekem pedig élményt adtak. Ott vártam őket a Bazilika előtt. Úgy jöttek felém, hogy eltakarták a menyasszonyt, majd előlépett. Timi gyönyörű nő. Izgalmas szépség. Zűrös lélek. Szépen mozog, magas a kameratudata, nem fél, a kamerától élni kezd. Norbi előtt le a kalappal, remekül vette ezt a napot. Szeretem amikor a vőlegény karakteres hozzáadott érték.
A felszerelésem fele sem volt nálam. Na ezen mondjuk problémáztam egy kicsit. A két szélső érték, a nagylátó és tele nem volt nálam. Viszont ott volt egy csomó kolléga, akiknek a tudásuk és felszerelésük volt, tehát ez inkább csak nekem volt gond. A képeik elkészültek volna nélkülem is. Mégis ottragadtam. Olyan nagyon jó volt látni őket, fotózni a magam örömére. Meg aztán az a fél felszerelés is csak jó volt valamire. 🙂
24 órát töltöttem Egerben. Rendkívüli márciusom volt. Kiállítással, utazással, előadásokkal, fotózásokkal, barátokkal. Ebben a 24 órában mindez koncentráltan jelen volt. Emlékszem milyen érzés volt lefelé autózni hozzájuk. Micsoda élménnyel jöttem vissza.
Mostanában egyre többször képes vagyok rá, hogy a jelenben megéljem az érzéseket. Hogy ne siettessem az időt, hogy ne akarjak visszamenni. Ott abban a pillanatban tudok jelen lenni. Ezt a férfiak lehet, hogy nem értik, hogy miért is okozna ez gondot. Nekem ez egy tanulás, odafigyelés. Itt magától ment. Köszönöm mindenkinek, hogy ott lehetettem, hogy ez megadatott nekem.
Timi. Folytatjuk. 😉
Leave a reply