Csütörtökön volt a díjkiosztója annak a pályázatnak melyről már itt írtam. Rengeteg díjazott volt, nagy meglepetések. Gratulálok minden díjazottnak, jó volt látni, hogy sok pályázót mozgatott meg a kezdeményezés.
Az év esküvőfotósa számomra egy ismeretlen kolléga lett. Emlékszem a nagy meglepetésre, amikor megkaptuk a neveket a képekhez. A kihirdetéskor gondolom sok más kolléga is hasonlóan meglepődött, hiszen a győztes a tanfolyamokon, közösségi rendezvényeken, levlistákon nem volt eddig jelen. Ez ennek a szakmának az egyik szépsége. Bennünk rejlik minden, amivé kinőhetjük magunkat. Meddig jutunk el, milyen fotókat készítünk, milyen arányokat tartunk munka/magánélet között, milyen történeteket vonzunk – mind bennünk van. Szabadon formálhatjuk a pályánkat, ha vannak határaink azokat is mi szabjuk.
Megtiszteltetés volt a díjakat átadni. Furcsa módon kettőt én is vettem át. No nem azért, mert úgy gondoltam, belefér, hogy képeket küldjek be, hanem mert érintett lettem a másik oldalakon.
Az egyik egyszerű. Egy kedves kolléga, aki nem tudott eljönni engem kért meg, hogy vegyem át a díját. Ami úgy gondolom olyan gesztus, ami mutatja, bár konkurenciák vagyunk, sorstársak is. Így legalább lesz alkalmunk leülni beszélgetni egy jót, amikor odaadom az oklevelét. 🙂
A másik már egy összetettebb történet. Volt egyszer egy tanfolyam. Volt egyszer egy hallgatója. Akinek az esküvőjét én fotózhattam, aminek a története itt olvasható. Tehát vegyünk egy magyar táncos fiút, aki Kanadából hazajön egy workshopra. Majd én kiutazom az esküvőjére. Majd részt veszek a képe zsürizésében. Végül mivel kint él, én veszem át az oklevelét.
Leave a reply