Pár sor tőlem (Timi).
Ezt a bejegyzést már nem én írtam.
Innentől figyeljetek arra, hogy ki jegyzi azt, bár pár bejegyzés és mindenkinek egyértelművé válik majd a stílusok különbözősége.
Én írtam volna felnőtt kori barátságokról, összetartozásról, örömszerzés öröméről, az egyszerű pillanatok nagyszerűvé tételéről, a hétköznapi varázslatokról.
Ám Málnalevél sokkal érdekesebben meséli el ezt.
Olvastam valahol, hogy minden történet egy előző történet folytatása, így talán nem a múlt szombatnál kell kezdenem.
Évekkel ezelőtt azt vágták a fejemhez, hogy minden találkozásból nagy faxnit csinálok. Hogy miért nem főzök olykor-olykor paprikás krumplit, s esszük azt ki a lábosból, ahogy rendes házban szokás. A kritikán napokig törtem a fejem. A rendes házon is, de leginkább azon, hogy a találkozást, ami számomra ünnep, miért kellene hétköznapi keretek között megélni. Mondanom sem kell, hamar megtaláltam a kompromisszumos megoldást. Pár napra rá, a piacon voltam, helyes mini lábosokat vásároltam, nagymamámat kikérdeztem a paprikás-krumpli elkészítésének műhelytitkairól, s következő alkalommal ott gőzölgött a két piros láboska a szépen terített asztalon.
Már akkor is foglalkoztatott, hogy „egyesek” miért akarnak az ünnepből hétkoznapot, míg „mások” a hétköznapokból ünnepet varázsolni. Egyesek miértjeit még ma sem értem teljesen. Másságom leginkább a „mások” kategóriájában teljesült ki. Szeretem az ünnepeket. Pontosabban szeretek másokkal együtt ünnepeket varázsolni hétköznapokból. Az ünnep számomra semmi más, mint odafigyelés, kiszakadás elcsendesülés. Amibe mindenki a személyiségének leginkább megfelelőt adja. Az apropó sok esetben mellékes.
Szombaton az életet ünnepeltük. Ezt jelezték a színek (elgondolkoztató, hogy ugyanarról a képről hogyan jutott egyeseknek a türkisz szín az eszébe, míg másoknak a sárga 🙂 a virágok, a lucullusi lakoma, a lányok hasában illetve hasán dübörgő gyerekek. Ebbe az estébe nyúló délutánba mindenki bele tett valami egyedit, saját magát.
Volt ki virágot kötött, volt ki kuglófot sütött, voltunk páran, akik igyekeztünk a szomorúságunkat, félelmünket félre tenni, volt ki kevert, volt ki kavart, volt ki ruhatára legmélyéről húzta elő az odaillő ruhadarabot, volt ki hanyagul nyakába dobott egy sálat, volt ki bort hozott, volt ki békességet. S voltak páran, akik mindezt megörökítették, hogy azokon a napokon, amikor kevésbé süt a nap ne csak lelkünk legmélyéről tudjuk előhúzni ezeket az emlékképeket, hanem a kedves fényképeiket tároló fiókjainkból is, megsimogathassuk őket, elmosolyodjunk s erőt merítsünk.
Épp úgy ahogy én teszem nap mint nap a két piros lábossal.
Leave a reply