Pont ahogy a cím is, ebbe a bejegyzésbe is annyi mindent bele kellene már írni. Az eleje még olyan egyszerű volt. Egy kismama fotózás egy fotózásért rajongó akkor még kezdő kolleginánál. Aztán összehoztak bennünket a workshopok, fotózások, egy karácsonyi ajándék Gábortól Szilvinek, ami 4 napos nagyon intenzív görög esküvőben öltött testet. Nem hiszem van olyan kolléganőm, akivel ennyit aludtam volna egy szobában. 🙂
Ez a bejegyzés látszólag az újabb babavárásukról szól, a mostanra „szokásos'”kismamafotózásról. De igazából nem. Igazából arról a fotózásról szól, ami a bejegyzés alján a slideshowban van.
Már sokszor írtam külön napos kreatívokról. Már többször írtam olyanról, ami térben és időben is levált az esküvőről. Ez azt hiszem az volt, amely legtávolabb volt az esküvőtől mindkét szempontból. Ráadásul már Márk is megszületett. Miért is valósult meg? Szilvinek ez egy nagy álom volt. Ez így elcsépelten hangzik. Nem tudok jobb szót és jelzőt találni. Ő tényleg álmodott arról, hogy gyönyörű képei legyenek. Álmodott arról, hogy én fotózzam őt menyasszonyi ruhában. Számára ez sokat jelentett. Én pedig neki elmondtam, ha ebben Gábor benne van, a szerelem ugyanaz, ő pedig erre igazán vágyik, hát miért is ne?
Annyira ismert, hogy tudja, új helyszínre vágyom, meg aztán ők sem akartak olyat, amiben már Szilvi járt fotósként. Így tavaly szezon elején elugrottunk Horvátországba. Az hagyján, hogy mi kiugrottunk, de még Márkot is kihozták egy napra.
Azt hiszem, sokan még most is kétkedve olvassák a soraimat és nem értik, miért fotózunk egy ilyen sorozatot évekkel később. Mindenki nem mehet el Szilviék otthonába. Hogy ott a falakon ezeket a képeket mindenféle nagyításban nézhesse. Gyakorlatilag ott lakom velük. 😉 Gyönyörűek, szerelmesek. Ha eljön a holtszezon egyszer, nem csak a blogomban rakok rendet, hanem egy falat telerakok képekkel. Neki van igaza. Nem a számítógépen van helyük. Ahhoz, hogy minden nap örömmel töltsön el, minden nap látni kell őket.
Az a fotózás.
Sokszor mondom, hogy megáll az idő és csak ott az a pillanat létezik. Szilvi és köztem ez mindennél jobban megjelent. Ahogy beálltunk az első kapuhoz, az első mozdulatba, elsírta magát. De nem kicsit. És akkor még nem is mesélek el mindent, ami a következő húsz percben történt. Gyakorlatilag újra kellett sminkelni. Hát ha bárki ezek után megkérdezi, hogy miért is kell egy sorozatot lefotózni,annak nincs elegendő képzelőereje ahhoz, hogy mások lelki világával tudjon azonosulni. Nekem azonban minden egyértelművé vált ott akkor. Ha valakinek ennyire a lelkéig érnek a fényképek, akkor a vágyainak ne szabjon korlátot sem idő, sem hely, sem alkalom.
“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.
Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)
Leave a reply