Szandi&Péter – mély levegő és ugrás

Ha esküvőszervezőn keresztül talál rám egy páros, mindig kérdés. Vajon végigjárta az utat, mely ahhoz kell, hogy érezze, én vagyok a fotósa. Vajon olvasták-e a blogomat? Vajon engem kerestek? Vajon értjük majd egymást?

Hát ők nem hagytak kérdőjelt bennem. Olyan módon értették, mit is jelent nekem az esküvőfotózást, milyen súlya van, miről szól, mintha már ezer éve követték volna a munkámat.
Szinte leírni sem lehetne jobban, hogy miről szól egy kreatív. A párról. Megtalálni, hogy övék legyen, nem mindig egyszerű, erről nem is olyan régen írtam. Ám velük már körvonalazódott mire leültek (dolgoztak az esküvőszervezők 🙂 hogy mi is lesz.
Peti szerelme volt a búvárkodás, melybe Szandi is beleszeretett. Víz alatti esküvői tematikájuk volt, nem volt kérdés, hogy milyen sorozatot is fotózunk nekik.

Eddig volt egyértelmű.

Innen egy káosz jött, tele buktatókkal. Találj egy időpontot. Egyeztess össze két nem keveset dolgozó alanyt, egy rémes beosztású fotóssal, mindezt úgy, hogy lehetőleg a tenger is beleférjen.
Összejött.
Beiktattunk egy kis szárazföldes bemelegítőt, csak hogy biztosra menjünk a mélyvíz előtt.

És akkor jöjjön az amiről tudtam, hogy nehéz lesz. Mindenki mondta, nem kételkedtem benne. De megdöbbentett, hogy ennyire nehéz. Voltak dolgok mellyel számoltam és még több, mire abszolút nem számoltam.
Tudtam, hogy hideg lesz a víz. Megoldás: búvárruha. Tudtam, hogy az felfelé emel majd: megoldás ólom a derekamra. Nem tudtam viszont, hogy a fényképezőgép tokjának milyen felhajtó ereje lesz, miközben én pedig lefelé süllyedek. Tudtam, hogy egyedül esélytelen vagyok megcsinálni, kértem és kaptam segítséget. (Barátok, víz alatt, a parton, a csokorkötésben, az esküvőszervezők a kellékekkel.)
Tudtam, hogy a tokban alig fogom látni mit is fotózok. Viszont nem tudtam, hogy a búvárszemüveg lesz, az amitől konkrétan tényleg semmit nem fogok látni a végén.
Nem számoltam vele, hogy a pipával bár tudok lélegezni, ám mivel mennék lefelé, nem tudom meddig szedem a levegőt, mikortól a vizet. Ég tüdőm, a pulzusom az egekben, nem látom mit csinálok. A sziklákról is felkavartuk valamit, ami úszik a vízben mindenütt, viszont ha nem mozogtunk nem volt kép.

Pedig ez csak én voltam. És én voltam a könnyebb helyzetben. Mert itt jött be amivel totál nem számoltam. Hogy ez a párosomnak még nehezebb lesz. A víz hideg, a menyasszonyom szája lila, mert bár búvárkodik, ám attól még ő is fázik. Az öltöny felfelé tol, a menyasszonyi ruha ha lefelé mész fent maradna. Ha viszont kifelé indulnál, akkor viszont mázsás súlyként húz vissza. A víz marja a szemüket. Mezitláb nem lehet közlekedni a sünöktől, melyek itt-ott megbújnak. A búvárcipő rosszul mutat, a magassarkú belaakad a menyasszonyi ruhába. A tüll fátyol elnehezedik, mozgatni nehéz.

A strandon vízben, lelkesen beúszó nézőkről már nem is mesélek.

Összeállt? Igen!
Megérte? Igen!

Utána olyan végtelenül fáradt voltam, hogy azt leírni sem tudom. Csak aludtam majdnem egy napot. 4 órát fotóztunk.
Így mikor esküvőjükön Szandi azt mesélte, hogy a fotózás után fel voltak dobódva, teljesen megdöbbentem. Én azt hittem, hogy a totális kimerültség miatt, azon gondolkodtak, hogy vajon megérte-e. Igazi hősök voltak, akik nagyon sokat tettek meg azért, hogy ez az anyag megszülessen, megvalósuljon. Örökre belopták a szívembe magukat (az esküvőjük is különleges volt).

Nem tudom, aggódtam-e már ennyire, amíg nem láttam a képeket, hogy vajon van-e egyetlen használható fotóm. Az elsőre letöltött színtelen szagtalan anyag sem volt túl lelkesítő. A végeredményt viszont imádom. Imádom mert benne van minden. Az álom, a szerelem, a hit, a kudarctól való félelem, a küzdés, a vakmerőség, az együttműdés és végül ez a slideshow: a jutalom.