Ezen az esküvőn kicsit megállt nekem az idő. Az első pillanatban. Amikor megérkeztem, Rita azzal fogadott, hogy már nagyon várt. És ez nem egy udvarias frázis volt részéről. Ezt a napot velük nagyon szorosan töltöttem együtt. Nem írt nekem sokszor az esküvő előtt, ám amikor írt, olyat írt, ami felett mindig megálltam.
A címet a kreatív helyszíne és az érzéseim adták. A Kékkő várában épp kiállítás volt a mesék világát varázsolva oda. Bár a hely neve szerintem már önmagában meseszerű.
Ám ami miatt olyan meseszerűnek éreztem az ottlétemet az inkább maga az esküvő volt. A vendégvárás hosszabb volt, így volt egy kis időnk beszélgetni. Így már nem ért annyira váratlanul, hogy a templom úgy tele volt, hogy volt aki állva nézte végig az esküvőt. Pedig Varbo egy 400 fős kis falu. Ám hónapok óta nem volt esküvő. Így majdnem szószerint mindenki eljött. És énekelt. És imádkozott.
Ahogyan Tamást néztem, miközben az esküje alatt elsírta magát tényleg megállt az idő. Azt éreztem, hogy ez egy újabb fontos pillanat mindannyiunk számára, akik ott voltunk. Mint annak idején az indiai, vagy dél-afrikai esküvőkön olyan erősen éreztem. Gyakorlatilag esélytelen, hogy én akkor ott abban az időben ott legyek. És mégis megtörténik úgy, hogy áthat: ez nem véletlen.
Kicsit sajnálom most, hogy csak képek vannak, mert Rita hanglejtése, rendkívül bájos tájszólása is valahogy hozzátartozik. Kevés embernek emlékszem úgy a hangjára, mint az övére. És azt sem tudom, hogy mennyire jön át a képeken, hogy ők milyen tiszta emberek. Nem tudom, hogy azért mert más ország, vagy mert hisznek, vagy csak egyszerűen ilyenek. De ők tisztán és teljes szívvel szeretnek mindenkit. Legyen az más, idegen, vagy közeli rokon.
Gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e az egyik legbensőségesebb pillanatot, amit velük éltem meg. De ez a blog már régen elveszítette a hivatalos jellegét, már régóta az érzésekről szól, úgyhogy szerintem Rita sem bánja, ha ezt elmesélem.
Amikor eljöttem elsírta magát. Sírt, mert boldog volt. Sírt, mert úgy érezte ajándékot kapott, sírt, mert elváltunk. Nem tudom, hogy mennyire tudom ezt úgy leírni, hogy érteni, érezni lehessen ezt a mozzanatot. Én éreztem és azóta is érzem azoknak a pillanatoknak a súlyát.
Leave a reply