Mexico – Judittal ismét

Judittal utazni nagyon jó. Minden benne van amit szeretek.
Nem kell túlszerveznem. Amit osztanak az van. Nem túl feszített a program (nekem legalábbis) :). Olyan helyekre jutok el, ahova turistaként nem. Van benne sportélmény. Ráadásul női. Közelről nézni egy nőt, ahogyan a férfiak világában ilyen sikeresen közlekedik nagy élmény. Bár semmi érdemem nincs benne, de azért én is rendre nagyon büszke vagyok rá. (Itt pld. Carlsent azt első játszmában megverte.) Nem mondom, hogy képes vagyok követni, mi történik, de azért mindig akad mellettem valaki, aki tud angolul és elmondja, hogy hogyan állunk, vagy éppen hogy ki nyert. Mert bizony néha nekem az sem egyértelmű. Szerintem a zsúfolt színházteremben én voltam az egyetlen, aki nem tudta a meccsek végén, hogy most örülünk, vagy nem. 🙂

Szóval Mexico. Mindenki azt hitte, hogy a tengerparton, a sombrerok alatt fekve, margaritával kezünkben nyaralunk. De nem. Latin Amerika legnagyobb egyeteméhez (UNAM) közel az autópályák árnyékában a szállodában edzettünk, beszélgettünk, emaileztünk és rengeteget ettünk. Aludtam is volna, ha át tudok állni. Néha elmentünk pár órára sakkozni én pedig eljutottam a piacra. Ha az utolsó nap nincs Andrés, Judit egy régi nagy rajongója, szerintem a várost sem látom. Ami nem annyira furcsa nekem, hiszen ha munkával utazom, nem az én turista szempontjaim vannak első helyen. Judittal pedig bárhol lenni bonusz, úgyhogy örömmel vettük a meglepit és az utolsó pár órát, ami a video nagy részét adja bent töltöttük a City-ben.

Volt egy-két nagyom mókás jelenet abban a délutánban. A három gép rajtam nagyjából egyből elárulta, hogy turista vagyok. Így a főutcán odajött egy csapat diák és interjút készített velem. Meg fényképezkedtek. Velem. Miközben a világ legjobb sakkozónője, aki köré kordont kellett vonni, hogy az aláíráskérőktől haladni tudjon a versenyen, ott kacarászott és engem fényképezett.

Majd amikor leültek a főtéren sakkozni. Néha meg-megálltak az emberek, majd továbbsétáltak. Miközben egy nappal korábban az épülett előtt sor állt, nem fértek be a színházterembe, annyian szerették volna megnézni, hogy hogyan játszik.

Valahogy az a világhírű hegedűs, Joshua Bell 2007-es története jutott eszembe. Aki mellett Washingtonban 2007-ben majd kétezer ember sétált el. 1 óra alatt 6 ember állt meg. 20 dobott pénzt. 32 dollárt kapott. Két nappal előtte telt ház előtt játszott Bostonban, a jegyek átlagára 100 dollár volt.
Rengeteg kérdés hozott elő ez a helyzet. Egy átlagos helyen, nem megfelelő időben alkalmatlanok vagyunk a szépség befogadására, legyen is az bármilyen szép. Észrevesszük a tehetséget, ha nem a szokásos helyén látjuk?
Vajon hány ilyen dolgot nem fogadunk be, csak mert rohanunk, mert nem nézünk fel, mert fáj valami.
Szerencsém van, mert olyan történetekben vagyok, melyek nem hagyják, hogy elmenjek mellettük. Ám vannak olyanok, melyek nem jönnek, ha nem megyek eléjük. Így már nagyon várom a napsütést. Nagyon várom, hogy újra olyan könnyű legyen, mint ott kint volt.
Közben reménykedem, hogy nem szalasztom el a csodát, ha felém találna jönni…