Fél évvel ezelőtt kezdődött ez a történet. Akkor keresett meg Andrea (Három Hét Galéria vezetője). Hallotta egy fotózás történetét. Ehhez kapcsolódóan kérdezte meg, hogy mit szólnék egy kiállításhoz. Nagy ereje volt annak történetnek. Sehol nem volt publikálva, még nem volt ideje a nyilvánosságnak. Ez önmagában érdekes energia volt, hogy pont egy láthatatlan esküvő hozta nekem.
A fotók válogatása nem az erősségem. A kiállításnál távolabb kevés dolog van tőlem. Ennyi sok kép, ennyi fotózás, ennyi év, ám valahogy ez a leképzési forma nem jelent meg az életemben. Nem véletelen. Alkalmazott fotográfus vagyok. Nem művész. Nem fotózok a saját elképzeléseim vonalán. Sokszor megírtam, nekem a fotózásban az örömet mások öröme adja. Így az alanyaim öröme megelőzi az én művészi kiteljesedésem. Már ha egyáltalán van bennem olyan művészi, aminek ki kellene teljesednie. 😉
A kiállítás előtt sokat gyötrődtem. Amikor válogattam pánikban voltam. Megnéztem a képeket. Amelyen nélkülöztek mindenféle koherenciát, még azt sem mondhatom, hogy a portfoliom sarokkövei lennének. Merthogy hiába a fotós énem. Visszamentem oda, ahol Andrea megszólított. Egy történetbe. Válogattam tehát történeteket, 12-t. Ami elsőre eszembe jutott, megszólított. Majd azokhoz a képeket.
Majd elkezdtem írni. Írás közben jutott eszembe, hogy tovább írom, mint a képek. Aztán pedig bekerült egy kép, amit végül nem írtam meg. Lett 15 történet. Melyből 12 fent volt a falakon. Egy kép, amelyet nem írtam meg. Aki azon van, tudja, miért is nem. 🙂 Voltak képek, melyeket könnyen össze lehetett kötni a történetükkel. Voltak olyanok, melyeket nem lehetett kitalálni.
A kiállítás hozta, amit vártam tőle. Vártam tőle hétköznapokat, melyek ünneppé lesznek általa. Együttléteket. Egy jó okot arra, hogy megálljak. Aztán kaptam tőle olyanokat, amit nem is gondoltam volna.
Kaptam remek partnert, aki végisegített az egészen, aki megkeresett, rámrakta a határidőket, épített, ott volt minden rendezvényen, házigazdája volt az egésznek.
Kaptam egy képet, melyet nem láttam előre. Ahogyan állnak a szeretteim, barátaim, kollégáim, ismeretlenek egymás mellett, olvasva.
Amikor építettünk ez volt, tudtuk, hogy olvasni fognak, ám az egyszerre olvasó emberek látványa mégis újszerű élmény volt.
Kaptam egy olyan látogatót, akit elkerültem, de jelenléte fontos volt benne.
Kaptam sok olyan vendéget, akik jövetelére számítottam, és sok olyat, akik megleptek.
Kaptam szüleimtől vendéglátást, süti, sós hegyeket, apum remek borával kísérve.
Kaptam virágokat, ajándékokat.
Kaptam benne egy megerősítést, hogy vannak metszések, melyek később mutatják meg magukat. Ez alkalommal csodás zenét adott. Ott és itt. Kaptam egy filmet. Fotósként azt hiszem sokkal jobban szeretem a mozgóképeket, mint fotós korom előtt. Azóta még inkább érzem az erejét. Nagyon hálás vagyok Krisztának, hogy felvállalta, hogy egy baráti jelenlétben dolgozik is. Ez nagy ajándék, hiszen értékes időt adott nekem.
Lesz-e a kiállításnak hatása a jövőmre? Talán. Judit (a kiállítás megnyitója) emlékeztetett valamire. Arra, hogy milyen is voltam a fotós énem előtt. Illetve feltette nekem a kérdést, hogy gondoljam át, talán át lehet ezt az egészet, ami itt elkezdődött egy olyan formátumba, ami talán már ezer éve itt van körülöttem, de eddig nem figyeltem tudatosan rá. Ő valahogy mindig kimozgat az átlagos keretekből. Remélem nem szokik le erről. 😉
Köszönöm a sok látogatót, az élmény, a várt élményeket és a váratlan meglepetéseket.
Leave a reply