gyermekek

szükségben

Már napok óta gondolkodom, mit is meséljek el erről az utunkról. Honnan kezdjem, mennyit osszak meg veletek. Összetett élmény volt, még mindig sokat gondolkodom a történteken. Nem tisztult le, nem tudom, ennyi volt-e, mit kell tanulnom belőle, vagy kell-e tanulnom belőle.

Találkoztam egy angyallal (mezei nevén Ildikó). Most így karácsony kapcsán lehet, hogy nem vagyok egyedül, aki így érzi. Ám ez a lány nem csak karácsonykor angyal. Számára ez egy életforma. A gyimesbükki gyermekotthont támogatja, segíti, éli meg a problémáit, és ritkán mikor eljut hozzájuk, örömeit. Ahogy ő is mondta, egy igazi hibrid lény. Ha nem ismered ezt az énjét, egy talpraesett lányt látsz, aki nagyon jól látja a dolgokat, remek szervező, igazi harcos. Van egy másik énje is, amely a gyerekek bűvkörében él. A gyimesbükki gyermekek tényleg nagyon szeretnivalóak. Édesek, tiszta tekintetűek, egy nagy halom szeretetéhes csicseri had.

Internet kifürkészhetetlen útjai, az időzítés ereje és december 6-án elindultunk Erdély egyik legtávolabbi csücskébe.
Még sosem jártam Erdélyben. Vártam azt a történetet, amiért úgy éreztem érdemes elindulnom. Nos, ennél az oknál nyomósabb nem lehet, a kocsi dugig pakolva karácsonyi ajándékokkal, sok támogató gondosan válogatott, csomagolt meglepetéseivel, a másik oldalon pedig a sok kedves lakó.

Mit vártam? Azt, hogy nehéz lesz. Ám nem úgy volt nehéz, ahogy gondoltam. Azt hittem, ott megüt a nyomor, a kiszolgáltatottság, a szegénység. Ezt azonban nem az otthonban, hanem 4 testvér látogatásánál éltem át (1. slideshow).
Az otthonban mi ért felkészületlenül? Az érzés, hogy hogyan lehet, ezek a gyerekek nélkül a szüleinek élni. Milyen szegénység az ami odáig viszi a szülőt, hogy ne vele éljen a gyermeke. Ezt közelről nézni, a gyermekeket átölelni nagyon felkavaró. Pillanatok alatt kötődni kezdesz, tanulod a neveket, gondolkodsz, hogyan lehetne még többet segíteni.

Fotós társammal, Csabával együtt voltunk ezen az úton. Azt hiszem féltem volna elmenni egyedül. Fizikailag (12 órás út) és lelkileg is. Sok évvel ezelőtt az hazai gyermekotthonos látogatásom után 2 évig nem mentem többet és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek újra menni. Azóta megértettem, hogy nem rólam szól, hogy a képeim/képeink talán segíthetnek. Ez pedig fontosabb annál, mint hogy nekem ezt összerakni, feldolgozni mennyire bonyolult.

Mindig kötődöm a képekhez, nem nézem őket tiszta szemmel. Ám most sírva raktam össze ezt a két anyagot. Már nem is emlékszem, melyik kép az enyém, melyik az övé, valahogy olyan lényegtelen már az is, hogy mi fotóztuk. Nem is látom a képeket.
Csak érzek.
Szükséget.
És reményt, hogy talán sikerült egy kicsit segíteni.

Boldog karácsonyt.