Eva&Tomi – being unerring – tévedhetetlennek lenni

Reading people is a significant necessity of our profession. I know we all read, judge each other. However, for us doing it quickly is essential. We usually have two hours to find out whether we match. Harmony/understanding is really important for me. I might even overemphasize it sometimes. Our first meeting was less than an hour. It left me with question. I was wondering if I can meet Eva’s expectations. Eva comes from a family who love photography. Analog photography. While I heavily rely on Photoshop. She does not like cheesy pictures. While I feel most of my work is close to that.
I could not read her. She was so different. The second time we met they had slept hardly anything, were dead exhausted, could show little emotions. Which left me with pretty much the same. I could not tell if I am the right photographer for the day.
Here comes the evident question. Why did I not tell them? There was nothing I could tell. I usually do not share my confusion/uncertanty with future clients. Why? Because that is what I have learnt during the last few years. I am not unerring. And they were a perfect example of my foible. Just because I am not a 100% sure does not mean anything. So did this time.

I loved their wedding. I love their pictures. I miss them.

She was all tense when I arrived at the salon where she was getting ready. She could hardly wait to meet Tomi. When I tried to tell her how they should meet her I don’t think she heard what I said. The moment she saw him she flew. That was when I gave up ‘directing’. I simply followed her. And she made my work so easy. So did all the guest, being vivid, cheerful, camera loving.

This was the wedding where I took the least number of pictures. After selection I just ended up with the usual number of pictures. I knew it there I had the shots that would make them happy.

Two days later when we had their day after photo session she was so different of that girl I had met for the first time. All I saw was a happy/sad, playful/serious, gilr/woman combination who let me so close that is rare. She is real lesson for me.
I shall not beleive I know anything.
However, I shall beleive in wonders.

They come where you would not expect…

Nem szoktam az angol bejegyzéseket lefordítani. Ám mivel az angolom nem hibátlan, így el tudom képzelni, hogy aki google translator-t használ, annak mit ad ki.
Mivel ez a történet igen tanulságos volt számomra, ezért inkább leírom magyarul is.

Ahogyan kollégám Csaba összefoglalná ezt a történetet: ‘ezt benézted’. És igaza van. Úgy gondolom, hogy jól olvasom az embereket. Ám az évek folyamán megtanultam, nem vagyok tévedhetetlen. A jól messze nem azt jelenti, hogy hibátlanul. Számomra, mikor egy párral kialakul, hogy én fotózom az esküvőjüket, nagyon fontos az, hogy úgy érezzem, nekik is, nekem is ez egy nagyon jó döntés. Eva-ékkal az első találkozó egy gyors találka volt, szoros programban szervezték az esküvőt, mivel nem itthon élnek. Utána egy kicsit összezavarodva álltam fel. Volt egy menyasszonyom, aki más vizuális kultúrában, analóg fényképezőgép előtt, mögött nőtt fel, akinek a fotográfia igen fontos. Voltam én aki a digitális korszak fotósa vagyok, erősen módosított képekkel. Míg ő, a tiszta, filmes hatást szereti. Úgyhogy voltak kérdőjeleim. Vajon tudok úgy fotózni, ahogyan ő látja az esküvői képeit? A második találka előtti éjszakát a reptéren töltötték, fáradtan estek be. Azután sem tudtam, vajon biztos, hogy én vagyok az ‘igazi’. Emlékszem, Evát még arra is megkértem, gyűjtsön képeket, hogy lássam mi lehet a fejében.

Az esküvő napja is hasonlóan (épp csak egy ici-picit furcsán) indult, a készülődés alatt egy ideges menyasszonnyal. Azt hadd meséljem azért el, mindvégig nagyon kedves volt. De egyszerűen nem tudtam őt olvasni.
Próbáltam elmagyarázni, hogyan kellene legyen az első találkozásuk, ám amint meglátta Tomit, repült, nem érdekelte, hogy a legjobb verzió-e. Innen átkapcsoltam. Úszom az árral, figyelem őt, követem. És ahogyan mentünk egyre beljebb az esküvőbe értek a meglepetések. A színes vendégsereg, a sokarcú gyerekek, a menyasszonyom, aki egyszer csak játszani kezdett a kamerával, rengeteg arcát mutatva felém.

Idén esküvőn ilyen kevés képet még nem készítettem. Valahogy érezni lehetett, hogy megvan. Megvan az anyag, megvannak az érzések, megvan a hangulat.
Tudom, hogy mindig elfogult vagyok a képekkel, azért mert elfogult vagyok azokkal, akik rajta vannak. Ezt az anyagot imádom. Benne vannak ők és benne van az engem ért meglepetés ereje.

A kreatívra már másként érkeztünk, már értettem a lányt. A sokoldalúságát, a néha kislányt, néha nőt. Mire elköszöntünk, már megtanultam a leckém. Nagyjából nem tudok semmit. És hinni kell a csodákban. Mert azok ott jönnek, ott is, ahol nem is számítunk rájuk.