Időről időre összeszedek egy vágást néhány öltéssel magamon. Most tartok a hatodiknál. A legfrisebbet múlt hét hétfőn szedtem össze. Egész héten tiszta nyűg voltam tőle. Bosszantott, hogy fáj, hogy akadályoz a megszokott mozgásban. Minden estére úgy elfáradtam, mintha beteg lennék.
Szombaton reggel még a férjem is megkértem, rakja a kocsiba a fotóstáskát. Nem mertem egyedül nekifutni. A fotózásom a 3. gép, ami a nyakamban lógott, itt-ott nem jól ütődött.
Ahogyan a múlt héten egy késős, rohanós stresszből szedett ki a hétvégi esküvő, itt egy egész hetes frusztrációra tett végleg pontot. A készülődésen egy békés, csodaszép menyasszony üldögélve a kanapén, fátyolban, kész sminkkel és hajjal várt. Majd volt két szertartás, tágas díszes és fényes terekkel. Feszített fotózás, ám a legjobb fényekben, számomra új, hozzájuk kötődő helyeken. Tökéletes vendéglátás a vacsoránál, időben elkészült slideshow.
De igazából akkor jöttem rá, a seben már csak a fejemben fájt, amikor a menyecsketánc után elkapott egy táncra a menyasszony bátyja (3 évvel ezelőtti ex-vőlegényem). Vagyis Ádám nem egy táncra, hanem egy ugrálós levegőben pörgetős egy órára vont be. Vasárnap reggel egy keresztelő várt, de könnyedén odaadtam a táncnak azt az órát. Meggyógyultam, feltöltődtem, hacsak visszagondolok rá, mosolyognom kell.
Mire képes az agy. Egy hét alatt betegségtudatom lett. Aztán jön egy energia, mosolyba, táncba, humorba sűrűsödve és minden átrendeződik, helyére kerül.
A vasárnapi keresztelőn nem volt már kérdés, emelhetek-e táskát. A következő hétfőn pedig már csak fintorogva nézem, hogy legalább egy tapaszt ragaszthattam volna rá, mert így néha a cérna átböki a pólómat és elég furin néz ki. 😀
Leave a reply