Van két nem túl jó tulajdonságom (több is, de sok lenne az egy bejegyzésbe). 🙂
Nagy végletek között mozgok. A fent nagyon magasan van, a mélységek szintúgy. Ha magam vagyok hajlamos vagyok a melankóliára. Mivel gyorsan hangolódom az emberekre, ezért társaságban jó. Az esküvőkkel kapcsolatos függőségemnek minden bizonnyal ez is az egyik alapja.
Valahogy úgy gondolom, a vége mindennek úgyis csak nulla… Ha sokat vagyok fent nagy lesz az esés. Fordítva is így van, a mélységekért cserébe nagyon dolgokat hoz elém az élet. A rendkívüli élményekből is szerintem lassan 3 életet is meg lehetne tölteni…
A mélységek megvan a maga szürreális bája. A szomorú dolgokat is hajlamos vagyok szépnek látni. Mint ahogyan ezeket a képeket. Fogalmam sincs a természetfotózásról, de azt tudom, ebben a hangulatban van valami múlandó magány…
Ennek a télnek vége van. Ideje elengednem a hangulatát is.
A másik rossz (az elsőnél sokkal rosszabb) tulajdonságom, hogy nehezen engedem el a kudarcaimat, a régi rossz dolgokat. Túl sokáig hagyom, hogy rágjanak, a végén annyi ideig, hogy már senkinek nem is merem elmondani, hogy én még mindig visszajárok abba az emlékbe. De most egy olyan dolgot engedek el, ami nem volt rossz nekem. Ez az oldal szinte egy időben született azzal, amikor elértem azt, ahol nagyjából vagyok. Számokban, adatokban. Esküvők számában, megkeresésekben, újdonságokban, valahogy akkoriban került a fotózás az életemben a mai szintre. 2009 volt az első egzotikus esküvőm (India) nevezetes éve. Már több mint egy éve viszont nyomaszt ez az oldal. Nem helyes egy oldalt ennyi ideig megőrizni, nem megújulni. Szabályosan elöregedett a tartalma. Már azt csináltam, hogy soha meg sem nyitottam, csak hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, amit felett eljárt az idő. Most például, hogy a portré galériámat válogattam összesen 6 db képet van a jelenlegi 100 között a régiekből. Azok is leginkább azért, mert az alanyai oly kedvesek számomra. A glamour galériánál már kötődés ide vagy oda, holnap mindet elnyelik a világháló langolierjei.
Viszont az egy év nem volt hiábavaló. Nyáron meg tudtam fogalmazni, milyen oldalt is szeretnék. Rájöttem, feleslegesen van gyakorlatilag két oldalam, mikor csak az egyiket szeretem. Úgyhogy hamarosan összeolvad a blogom és a régi oldalam. Remélve ezáltal azt, hogy az állandóan frissülő oldalt már szitne csak külsőben kell formázni majd. Már 5 éve írom a blogot, így esélyes, hogy akár egy év múlva is nem érzem majd, hogy jajj, megint hozzá kellene nyúlni.
Ti, a történeteitek fogják mostantól a fő oldalamat állandóan frissen tartani.
🙂
ps. ez a 301. bejegyzésem
vajon örökké lehet írni?
ha nem akkor majd megpróbálok olyan képeket készíteni, amelyek esetleg magukban is működnek 🙂
5 hozzászólás
Jok ezek a kepek…nagyon jok!
András, ha tetszik, akkor te is hajlamos vagy a szomorúságra… Nincs még vége a télnek nálatok? 🙂
Azért nem csak „szomorú” fotók készültek itt… Az volt a tél egyik legszebb napja, úgy is mint időjárás, és úgy is mint esemény – számomra… Köszönöm az élményt! 🙂
Én nagyon élveztem a bloggodat. Lehet, hogy azért, mert rokon lelkek vagyunk 🙂 a mélységek és magasságok terén.
Így van, a sorozat nem lett szomorú, csak én tettem ezeket a képeket ezzel a bejegyzéssel kicsit azzá. De a portréid mellett nem azok.
🙂