Nem szoktam sameday slideshowt berakni a blogra. Nyers a retusálás, túl hosszú is. Ám vasárnap hajnalban úgy éreztem, ezt a történetet valahogy egyből meg kellene írnom. Amíg benne vagyok az érzésekben.
Tanulságos történeten vagyok túl. A tanulsága lehet, hogy csak számomra az, ám én olyat éltem meg, melyet esküvőben még nem nagyon.
Hónapok után ültünk le a találkozóra.
Ami nem sikerült jól. És akkor finoman fogalmaztam. Feltettem a kérdéseket, melyeket többnyire rendszeresen felteszek. Amelyek úgy gondolom olyan kérdések, melyek segítenek kirajzolni, milyen a párosom, milyen fényképeket keresnek, milyen esküvőt terveznek, milyen fotográfust keresnek.
Ezek a számomra általános, egyszerű kérdések számukra értelmezhetetlenek voltak. Számomra pedig a válaszaik. Csak egyet mesélek el, ami ez egyik legnagyobb ellentétet rajzolta ki az elvárásaink között. Mikor megkérdeztem, milyen esküvői fotókat álmodtak, akkor Péter azt mondta, hogy amin úgy minden rajta van és szép színesek. Egy idő után már csak a telefonját nézte. Össze voltam zavarodva, éreztem, hogy nem értjük egymást.
Így amikor Andrea felhívott, hogy szeretné, hogy én fotózzam az esküvőjüket meglepődtem. Annyira azt éreztem, hogy nem értjük egymást. Hogy számukra egy rejtőzködő fotográfus kell, aki nem tesz fel kérdéseket, csak odamegy és legjobb tudása szerint lefotózza őket.
És ezt el is mondtam neki, hogy szerintem nem én vagyok az ő fotósuk. Annyira nehéz beszélgetés volt ez. Amikor azt mondta, hogy ő pedig azt szeretné, hogy én fotózzam, akkor összezavarodtam. Éreztem, hogy megbántódott. Egy menyasszonyt megbántani azonban nagyon rossz érzés. Így egy nagyon furcsa kérésem volt felé. Toljuk el a döntés addig, míg találkozik Gyenes Szilviával, az esküvő dekoratőrével, aki társam a Visualime-ban. Nagyon értelmetlen volt számára a kérdés. Átbeszéltem Szilvivel a kérdéseimet, az egész feszült szituációt. Megvártuk az ő találkozójukat. Majd Szilvi számomra teljesen váratlan dolgot mondott. Azt, hogy ott van az a menyasszony, akit én szeretni fogok, ott lesz az az esküvő, amin jól fogom magam érezni. A vőlegénnyel nem találkozott, így azt mondta, koncentráljak Andreára és jól fog alakulni.
Másnap felhívtam a menyasszonyt. Elmondtam neki ugyanezt. Hogy bízom Szilvia megérzésében, véleményében. Aludjon rá, ha úgy gondolja, még mindig szeretné, hogy én fotózzam le, képes leszek tiszta lappal kezdeni a teljes történetet. Neki kell eldöntenie, hogy ez a rossz kezdés mit jelent, milyen érzései vannak, mi fontos számára. Felhívott két nap múlva, hogy szeretné, hogy én legyek a fotósa.
Aki ismer engem tudja, hogy milyen nehezen engedek el dolgokat. Ám ezzel a hívással letettem. Valóban örültem, a döntésének. Bíztam Szilvia meglátásában és már csak arra koncentráltam, hogy ez a párosom is elégedett legyen. Szilvia meglátásai mellett ötletekkel is jött. Az esküvőhelyszín a páros képek fotózásához limitált lehetőségeket ad. Így megálmodtak egy inspirációt nekem/nekünk. Szerintem olyanok voltunk mint a gyerekek. Izgatottan vártuk, mit építettek, beleszabadultunk és játszottunk. Alig lett ‘normális’ kép róla. Viszont vidám, vicces több. Alig fél órát töltöttünk el ott, de a slideshow tele lett az ottani képekkel.
Az esküvő pedig így ment tovább. Hozta a meglepetéseket. Az álomszép ruhát, olyan kiegészítőkkel, melyet még én is alig láttam. Hozta a szertartást sírással, örömmel. Végül egy fergeteges bulit, különleges arcokkal, vidám figurákkal.
A két képnek a bejegyzésben is története van.
Az egyik Szilvia képe, aki kulcsfigurája volt számomra ennek a történetnek. Mostanában vannak róla ilyen sétálós képeim. Hol építeni megy, hol bontani. Nem egyszerű a díszítők világa. A fotók, a sameday slideshow-k rengeteg visszacsatolást hoznak. A virágok világa valahogy nem adja ezt meg, pedig megérdemlik.
A másikat pedig a vőlegény készítette hajnalban a földön hanyatt fekve. Nagyon jó kis szolgáltatói csapat volt, amikor a ‘munka’ véget ért beálltam táncolni. Fogtam a menyasszony kezét, táncoltam a vőlegénnyel. Ami nálam lehet, hogy nem annyira ritka, de az első találkozón ha valaki azt mondja, hogy Timi, erről az esküvőről világosban érsz haza és akkor is alig leszel képes elaludni a feldobottságtól, tuti h…ének nézem. 🙂
Mi is a tanulság? Számomra ez:
1. tévedhetek, másfél órás találkozó sem biztos, hogy azt mutatja, amit kapni fogok
2. képes vagyok tiszta lapot adni, ha megkapom a másik oldalról is
3. volt amiben nem tévedtem, a barátok megérzéseire szabad és kell támaszkodni
4. az egyik arany szabályomban nem hittem eléggé: az esküvő mindig más, mint a hétköznap: igenis csodákra képes az a nap.
2 hozzászólás
Timi, nem csak a fények, a szavak embere is vagy… mint még két szem, aki végigkísérte a napot, messzemenőkig egyetértek minden soroddal. Munkádhoz gratulálok, és a hajnali levezető AC-DC táncot én is kis félrehúzott csintalan kis mosollyal fogom emlegetni egy jó darabig még 🙂 Baráti üdv: Misi
Most találkoztam velük újra. És ismét olyan jó volt látni őket. Hatalmas tanulási folyamat volt az, olyan sebességgel, olyan végletek között, melyet én aki vonzom azeket a történeteket, még én is döbbenten fogadtam. Így utólag a legnagyobb tanulság az volt, hogy elfelejtettem hinni az egyik saját elméletemben, az esküvő varázsában hinni kell, mert igenis tud olyat hozni, amihez nincs az a tapasztalat, mely elég lenne, hogy előre megjósolhassam. 🙂