Akik régebben is olvasták a blogomat, ismerik Amelie történetét. Számomra esküvővel, kismama fotózással indult. Amitől igazi csoda lett az Amelie születése, melynek tavaly tavasszal én is részese lehettem.
Röviddel megszületése után elköltöztek, azóta most láttam őket először újra. Születése napján ott, kialakult valami kötődés közöttünk, helyesebben mondva én kötődöm hozzá. Számomra mindig is egy csoda lesz. Különleges, semmihez nem hasonlítható érzés, ami köt hozzá, ahhoz az emlékhez. Az a nap gazdaggá tett, tudatosabbá, valahogyan megértettem, mi is a feladatom fotósként. Tudatosabban élem meg azt, hogy emberek ilyen közel engednek magukhoz, hogy annyi mindent megosztanak velem.
Két gyermek édesanyjaként jogos lehet a kérdés, hogy miért éltem meg egy hozzám rokoni szálon nem kötődő kislány születését ilyen intenzitással. Amikor a gyermekeim születtek, azt mondhatom, szinte még én is gyerek voltam. Nem annyira a koromat, hanem inkább az érettségemet tekintve. És a fájdalom számomra túl sok mindent elnyomott.
A másik oldalon viszont ma tudom már, hogy mit is jelent egy gyermek érkezése. Hozzájuk képest életem bármely története jelentéktelen.
Szóval a torkomban egy gombóccal látogattam meg őket és mi mást adtam volna apukának pár nappal később a 40. szülinapjára, mint egy pici albumot a kislány képeiből…
Leave a reply