Az a furcsa állapot van, hogy bár Alízt már régóta ismerem, erről az esküvőről nem fogok tudni sokat mesélni.
Valahogy csak úgy beleestem az utolsó pillanatban.
Van ilyen is, mégha nagyon ritkán is. Mivel hétköznap (hétfő) volt az esküvő és szakmabelivel van dolgunk, valahogy lazábban mentek a dolgok.
Nem tudom, hogyan is mondjam, hogy annak ellenére, vagy annak köszönhetően, hogy a sógornő, Zita esküvőszervező (akiknek a vízalatti esküvői sorozatot köszönhetem). Az egész csapat melyben Alíz dolgozik volt már a kamerám előtt. 🙂 A lényeg, esküvőben edződött az egész család, barátokból is páran, úgyhogy én gyakorlatilag semmit nem érzékeltem a készülődésből.
Kint vagyunk Etyeken. Kicsit olyan az a hely, mint a tengeren. Sok a levegő arrafelé, messzire ellátni. Nem tudom, kamera (vagy én) vissza tudja-e adni a levegőt, azt a teret. Mindenesetre az esküvő is pont ilyen volt. Kellemesen laza, fiatalos, nem tradicionális. Amikor a piros lufikkal megjött a páros és ahogy Alíz kiszállt a kocsiból akkor lepődtem meg először igazán. Csak úgy elengedett egy halom lufit. Valahogy bennem van, hogy amikor a lufikat elengedjük, arra rákészülünk, ha csak úgy elrepül, az nem jó. Hát ez itt így működött. A másik igazán meglepő elem az anyakönyvezető dala volt. Énekelt a szertartás végén. Nos, szerintem nem volt olyan, akit ez ne érintett volna váratlanul (kivéve persze a beavatottakat). Formabontásban elsőosztályú volt.
Hát ilyen egy nyári, hétfői, etyeki esküvő:
Leave a reply