Péntek volt. Elaludtam. Két kolléga várt egy megbeszélésre. Elfelejtettem beállítani az ébresztőt. Valahogy abban a pillanatban, amikor ébredtem bevillant, elfelejtettem kelni. 15 perc múlva ott voltam. Álmos fejjel nem is keresgélve magyarázatot, a sima valósággal, elfelejtettem, elaludtam. Majd elkezdtük összerakni a beosztását a most induló képzésnek. Úgy keltem fel a megbeszélésből, hogy hiányzott az a 45 perc amit elkéstem. Egy rohanás haza, átöltözés az esküvői feketébe, majd végigfuttatom a fejemben, mi is hiányzik. A memóriakártyák még időben jutottak eszembe. Ahogyan az is bevillant, hogy a hangkábel a bemutatóteremben maradt, de nem aggódom, mert a menyasszonyom előző este mondta, kérte a dj-t hozzon. A derítőlap kell, nem kell? Reméljük nem (az előző esküvőben maradt), mert csak pár perces páros fotózás van, a tematika miatt pedig nem igazán kell majd. Apró aggasztó dolgok, melyek önmagukban tűnhetnek lényegtelennek. Ám engem befeszítettek, éhes voltam, kényelmetlenül éreztem magam a reggeli késés miatt, aggódtam, hogy a dj vajon elhozza-e a kábelt, mi van, ha mégis tűz majd a nap és azt érzem, pont az a derítőlap kellene?
Pontosan indultam, meglepően csendes város, maradt idő egy gyors tortillára útközben, így az éhség kipipálva. Megérkezem és vár egy édes mosolygós leány, akinél valahogy hasonlóan alakult a délelőtt.
Késés a készülődésben, a menyasszonyi autó nem a megbeszélt, nem a legkényelmesebb. Ám ő mégis mosolyog. Iván is. Elindul az esküvő, a vőlegénnyel levetetem a cipőjét, mert nélkülem vette fel, templom felé kifagy a gps, a templom pici és sötét. Ám ez az ő napjuk, én csak előre nézek, születnek a képek, templom felidézi egy régi nagyon kedves párosom esküvőjét, akikre még az atya is jól emlékezett. (Kata, hiányzol!)
Új ceremóniamesterrel találkozom, aki ügyes, jó humorral nyúl a násznéphez. A helyszín, melyik a rövid fekete listám első helyén állt, új személyzettel fogadott. A szolgáltatói asztalról most először látom a párosom, a pincérek mosolyognak, kínálnak, a programot részletesen egyeztetik velem. A szertartás fényei tökéletesek, a násznép tele érdekes arcokkal, majd a pár perces kreatívon napfény sehol, semmi nem hiányzik, gyönyörű felhőink vannak.
Már nem hogy stresszes nem vagyok, hanem mire leülök slideshowhoz képeket válogatni, azt érzem, kerek a világom. Ki vagyok aludva, új lelkes kollégákat ismertem meg (a dj hozott kábelt és örömmel segített), egy esküvőhelyszín újjászületett. A feszültség fajtái szétváltak, kioltották egymást, majd maradt a vibrálás, teljességét azokban a percekben éri el, mikor ülök a földön nézem Ágit és Ivánt, ahogyan a képeiket nézik, érzékenyülnek el, könnyezik meg.
Függő vagyok. Egy furcsa függőség. Mely oly sokszor áldás.
Egyszer meg csak megtanulálom a helyes mértékét. 🙂
Leave a reply