Mi akik a kreatívnak cimkézhető világban mozgunk, másként viszonyulunk a munkához. Sokan mondják nekem, hogy ez a hobbim, milyen jó lehet annak élni.
Számomra az a döntés, hogy feladom a fotózást mint a hobbimat tudatos volt. Tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy munka lesz, megszűnik hobbi lenni. Az aki segített megvenni az első tükörreflexes gépemet (ajándékba kaptam a 29. szülinapomra a férjemtől), őt láttam, hogyan változott meg a fotózáshoz fűződő viszonya. Azért, hogy legyenek képek a gyerekeiről, vett egy jobb kompaktot a feleségének.
Nem gondoltam, hogy velem másként lesz majd. Éveken át kérdezték, hogy miért nem ez a munkám? Miért nem fotózok pénzért? Mindig az volt a válaszom, hogy van rendes szakmám, amit szeretek, ami érdekes. Ez meg a szerelem. És hol találok még egy ilyen hobbit, ami ennyi mindent ad?
Egy valamivel nem számoltam. Az, ha valaki úgy szereti a munkáját, mint én, az mekkora kincs. Buktam a hobbim, rengeteg kép sosem készül el a családomról. Ám a munka, mely életem nagy részét kitölti számomra nagyon mást jelent, mint azt hiszem az emberek nagy többségének.
Néha mikor konferenciákon, csapatépítéseken visszakirándulok a régi életembe nagyon hálás vagyok, hogy bár évekig toltam, csak váltottam. Már nem tudnék visszamenni. Számomra az a világ a kötöttségével, szabályival, más szintű kommunikációjával, furcsa értékeivel már idegen.
Ez nem azt jelenti, hogy fotózni nem szeretem. Ott is meg lehet találni azokat a finom emberi tényezőket, melyektől azt mondom, működik.
Így mikor Réka megkeresesett, hogy karácsonyi ajándéknak két szálloda egy napjának filmjét szeretnék adni ajándékba a dolgozóknak hát nem kicsit voltam lelkes a feladattól. Bár ez szerintem másokra is ösztönzően hat, mikor valaki azt mondja, hogy szabad kezet ad. (Ez azért is volt nagy dolog, mert itt most nem fotókról beszélgettünk, hanem filmről.)
Apró kérései voltak. Minden dolgozó szerepeljen, a két szállodát olvasszuk össze és ha megnézi valaki, érezze, milyen lehet ezekben a szállodákban a mindennapi élet.
Tehát adott a feladat. Szálloda és érzelem.
Lehet a feladat szinte megoldhatatlan. Itt nem az volt. Itt könnyű volt. Miért?
A benne dolgozóktól.
És már körbe is értem szépen. Ott vagyok, ahol elkezdtem a bejegyzést. A munkához való viszonyulás. Itt volt két szálloda, alkalmazottakkal. Ott voltunk a reggelitől az esti műszakok indulásáig. Az a két forgatási nap, az interjú, a karácsonyi ünnepség, ahol átadták a filmet, mind-mind olyan volt már szinte mint egy esküvő. Tele érdeklődéssel, jellemekkel, mosolyokkal, az együttlét örömével. Lehet, hogy ez ‘csak’ szállodaipar. Itt volt valami ami több ennél. Tudom, hogy a csapat, egy kicsit elhasznált kifejezés az üzleti világban. Itt most mégis nincs rájuk jobb szó. Mert ők így működtek. Nem győzködök senkit, szerintem a filmen átjön, miről meséltem. 🙂
(Csak akkor kezdjétek el, ha hanggal tudjátok nézni és van 10 percetek.)
A csapatmunka a háttérre is érvényes, köszönöm Anitának és Andinak is a rengeteg ezzel töltött órát, ötletelést, lelkesedést.
Leave a reply