Egyszer volt, hol nem volt egy menyasszony, aki nem is olyan rég volt az ‘én menyasszonyom’.
Ez a menyasszony képes volt engem zavarba hozni.
Képes volt olyan mondatokat kimondani, amelyek az én fejemben születtek az esküvőjük napján.
Egész nap azzal szórakoztatott, hogy egyik-másik mozzanat majd hogyan is kerül be a blogomba.
Jajjj, nagyon kiismerhető vagyok. Egy lány, akit alig ismertem annak nyitot lap vagyok…
Először meglepődtem, aztán már kimondottan jól szórakoztam rajta. Majd eljött a pillanat, hogy megfenyegettem, hogy ezek után az ő bejegyzésünkek már neki sem kezdek. Hiszen nem tudok olyat írni, amit ő ne borítékolt volna be. Hogy egy-egy bejegyzés nem azért születik, hogy a párokkal újra átéljük, hanem hogy megosszuk mindenkivel? Hát ebből kellett rájönnöm, nekik legalább annyira írom, mint mindenkinek és magamnak.
És persze kíváncsi is lettem. 🙂 Kíváncsi arra, hogy vajon, más hogyan is írná meg az esküvőjét, a köztünk létrejött kapcsolódásokat, a kiváltott érzelmeket. Mindezt az én stílusomban.
Itt már nem ért meglepetés. Julcsi tökéleteset írt. Benne van minden, ami személyes, ami megfogott, amit szerettem, amit megéltem.
Ha majd nagy sztár leszek, elviszem magammal esküvőkre, ott jegyzetel mindent, ami lát és hipp-hopp eltűnik a csúszás, amit a blogomban görgetek. 😀
„Amikor a menyasszony írja…
A szó elszáll, a fénykép marad. Vannak pillanatok, amik kitörölhetetlenül beleégnek az ember retinájába, de a többsége tudjuk, hogy idővel elillan. Az élet halad tovább és újabb szépségnek és szomorúságnak kell a hely, így egyszerűen akaratlanul is áthelyeződik és halványul az esküvő képe, hangja, illata, érzelme. Baráti, családi összejövetelek remek jók az emlékek felidézésére, de kell egy fotós, hogy mindezt megtartóan megörökítse, hogy aztán az albumot továbbörökíthessük ugyanúgy, mint ahogy a nagyszüleim esküvői fényképe máig él. Sok minden változott az elmúlt 100 évben, de a megőrzés vágya ugyanaz maradt. Erre kellett nekünk egy jó fotós.
Timi képeit egyszer láttam egy távoli ismerős esküvői albumában és pontosan tudtam, hogy ha nekem egyszer… akkor Ő lesz az. Aztán sok év eltelt, sok élmény jött-ment, egyszer pedig elérkezett az az élethelyzet, hogy megkereshettem. Gyanútlanul gondoltam, hogy ha csupán két hónappal az esküvőnk előtt emelem meg a telefont és hívom fel, hogy ugye ráér, azzal az ég világon semmi baj nem lehet. Ő csodálkozott, így én is, de nevetve mondott igent. Természetesen először ceruzával kértem beírni a dátumot, hiszen még nem is ismerjük egymást. Ceruzával beírtuk. Megbeszéltük az interjút, ahova a vőlegényem dologidő miatt sajnos végül nem tudott eljönni. Épp egy másik párral még befejeződőben volt az esküvőjük megbeszélése: fogták egymás kezét, össze-összebújtak én meg ott ültem egymagam az esküvői fotózásunk interjúján. Nem szokott túlságosan érinteni a külvilág véleménye, de mégis kicsit zavartan éreztem magam a műteremben. Olyan nagy, fehér és fényes volt minden. Timi pedig olyan rózsaszín és sokféle. 🙂
Elkezdtük beszélgetni ezer féle dologról, csak éppen az esküvőnk fotózásáról nem, de erre csak hazafelé a villamoson döbbentem rá.Nem tudtam, hogy mi a menete pontosan, hogy hány emberrel dolgozik, hogy milyen belső tuti tippeket ajánl, amire feltétlenül oda kellene figyelnünk, viszont tudtam, hogy hihetetlen gyorsan elröppent az időnk együtt. Egy dologban biztos voltam: hogy gondolatban már készíti rólam / rólunk a képeket…
Mint egy rendes menyasszony szervezésem részeként illedelmesen megírtam, hogy legyen kedves tollal átírni az esküvőnk dátumát – lesz, ami lesz, Ő lesz nekünk, mi leszünk neki… ha tetszik, ha nem. 🙂 Mosolyogva igazolta vissza „tollal” a dátumot.
Rohantak a hetek előre, részletekben egyre csak ziláltabb lett minden, bár tudtam, hogy úgyis a végére szépen összeáll a nagy nap. A vőlegényem előbb ért a fotózásunk helyszínére, mint én – egy nő úgyis mindig várat magára, miért épp az esküvő napján lenne ez másként? Tudtam, hogy megcsúsztunk az előkészületeknél (talán a koromból is adódik, hogy több idő kell a varázslathoz :)), de azt is éreztem, hogy nincs semmi veszve, ha nem vagyok kész időben. Így Tjmi legalább a másik felemmel is tudott egy kis időt kettesben tölteni, ha már a megbeszélésen anno csak én voltam jelen.
A fotózás olyan volt, mint egy délutáni teázás egy kedves, meghitt helyen lelkünk társával. Timivel már az elejétől fél szavakkal értekeztünk. Humor, érzelem, báj és édes élet ölelt körül bennünket. Ahogy végeztünk, kérdeztem, hogy hány pontosra értékeli az eddigi eseményeket (már természetesen a képek minőségére gondoltam), magabiztosan állította, hogy ez eddig max. pontos… és én tudtam, hogy tényleg az. Minden jelen volt ahhoz, hogy így legyen.
Az események felpörögtek, ahogy átértünk az esküvőnk helyszínére. Elképzelni nehéz előre azt a meghatottságot és megilletődöttséget, amit az ember érez, amikor látja, hogy azok, akik a szívéhez közel állnak gyerekkorától napjainkig – hogy ezek a rokonok, barátok, kollégák egyre csak gyülekeznek szép ruhában, fodrászkodva, izgatottan, igaz mosollyal – csak azért, mert mi történetesen úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket. Valljuk be, az ember egy fél pillanatra sztár lesz, a sztárság legnemesebb értelmében, vagy inkább fordítsuk le: Csillagként tündököltünk. Nem a szépségünk miatt, hanem az életünk egyetlen pillanata tett azzá bennünket. És ez egy nagyon jó és egészen különleges, semmi máshoz nem hasonlítható, eddigi életünkből teljességgel kimaradt érzés. A képek pedig pörögtek, megannyi ölelés, örömkönny, gratuláció, összekacsintás-koccintás, tánc és beszélgetés. Egy teljes újjászületés. Mi pedig csak nézzük és nézzük, ahogy ezek a képek újraélednek. Megnyitjuk a sameday slideshow-t, a már kész képeket lapozgatjuk és eddig minden egyes alkalommal sikerült a napot újra élni. Szeretném tudni, hogy még nagyon sokáig így marad. Köszönjük a meg-ÖRÖK-ítést és az ÖRÖK-séget az utókornak.
Jó utat és mindent köszönünk!!! 🙂
Puszik:
J & I & kisviziló”
(szerkesztői információ: ha minden igaz, ennek a bejegyzésnek az írásához ez a hölgy is sokban hozzájárult a menyasszony oktatása során :))
Leave a reply