Szilviával egy céges munka kapcsán ismerkedtünk meg.
Nem értek a fotózás minden területéhez. Vagy az igazat megvallva, kevés területéhez értek, már ha azt, hogy művelem értésnek lehet nevezni…
Nagyjából úgy van, hogy ami az esküvő része, azt szeretem fényképezni. Portrét, eseményeket, gyerekeket. A céges rendezvényfotózások pedig van úgy, hogy nagyon jók tudnak lenni.
Szilvivel is többször találkoztunk már rendezvények kapcsán, mikorra először bekerültek egy slideshowba. Nem sok céges kapcsolat végződik esküvővel, de Szilvi blogolvasóm lett. Azután valamikor Balázzsal meglátogattak bennünket az esküvő kiállításon. Akkor beraktam egy képet róluk, mint jövőbeni áldozatainkról. Idő még bőven volt, lánykérés előtt jártak még, de én megelőlegeztem nekik ezt az esküvőt. Nem vagyok tévedhetetlen, de ez bejött.
🙂
A páros képeik tematikáját, helyszínét az utolsó pillanatig húztuk. Végül aznapra került csúcsfényekbe. Külső helyszínre. 1 órában. Aki ismer engem, tudja, ez tiltó listás együttállás. Alkudoztam, de van az úgy, hogy hiába… Erre szoktam mondani, innen szép nyerni.
Hogy nyertem-e? Nem tudom. Lettek szép képeik, ők boldogok vele ennél többet pedig igazán nem tudom, kell-e várnom bármilyen sorozattól… Most éppen egy olyan triplázásban vagyok, ahol mindháromszor alig húsz percet töltünk a páros fotókkal. Pár éve úgy gondoltam, ez a legfontosabb része a fotózásnak. Mára ez megváltozott, most sokkal hangsúlyosabb résznek érzem az események, hangulatok, pillanatok megörökítését, a mozaikokat, amelyekből teljes napok, emlékek, érzések rögzülnek képekben.
Ha valakinek esteleg a lenti képre nézve kérdőjelei vannak, miért ugrál a vőlegény műanyag esernyővel a szőlősorok között, ne legyen. Nincs rá magyarázat. Hacsak nem az, hogy az ernyő ajándék volt, a vőlegény pedig, mérnökség ide-vagy oda, igen vidám fiú.
Leave a reply