Hadd meséljek egy igazi szőke nős történetet.
Beával és Danival a 2010-es esküvő kiállításon ismerkedtem meg, ahova úgy jöttek, hogy már ‘kiválasztottak’. Holtszezon révén, nem kapkodtunk, novemberben leültünk, hogy átbeszéljük esküvőjük részleteit.
Már beszélgetünk egy ideje, mikor rákérdezek (az első és a második találkozó közti nagy idő miatt tuti másodszor), hogy mivel is foglalkoznak. Mire Dani édesen mosolyogva közli, hogy amellett, hogy mérnökként dolgozik, bizony esküvőfotós is.
No azt az arcot, amit én erre vághattam, azt kellett volna lefotózni. Nincs az a rutin, ami egy ilyen feladat hallatán elég lenne. A pánik hirtelen engem is megtalált. Hálás voltam, hogy csak röviddel az esküvő előtt jutott el a tudatomig ez az info, így sokáig nem agyalhattam rajta.
Ez volt az eleje.
Ezt fejeljük meg azzal, hogy sötétben kezdtünk egy kellemesen sötét szobában. Januárban ugyanis délután 4-kor már sötét van. Folytattuk ezt egy röpke 10 perces szertartással (bent nem volt hideg, nem tudom, hova sietett az anyakönyvezető) egy szintén kellemesen sötét nagy teremben.
Ám miért emlékezem még is úgy, hogy jó volt? Miért nem az aggódásom maradt meg erről az esküvőről?
Mert Bea és Dani nagyon boldogok a képekkel. Ez pedig felülír mindent.
Persze az is segített, hogy egy nagyon jó kis kreatívot fotóztunk a téli, hideg, nappali, nekem olyan nagyon tetsző fényekben…
Ebbe a kreatívba Meli kolléganőm szintén beszállt, az ő képei az anyagba keverve, csapathoz illően 😉
Leave a reply