vissza a gyökerekhez

Nagy visszakanyarodás volt ez az esküvő nekem. Most nézem a blogomat, ahogyan jövök vissza a Bahamákról, Ausztria, azután most Magyarország és azon belül is Soltvadkert, ahol felnőttem. Az ív nem volt tudatos, csak így adta ki a valahogy a sorrendet a slideshow-k készítése.

Szívem szerint az esküvő másnapján megírnám a blogbejegyzéseket. A sok kavargó érzést.
Ez az esküvő szimbolikus is volt számomra. Hiszen innen indultam. Májusban már fotóztam a szüleim baráti köréből egy kislányt, akinek évekig vártam az esküvőjét. Andrist nem láttam felnőni, másik városban lakott. De szüleinket igazi mély barátság fűzi össze és mikor visszaköltöztek Vadkertre ott folytatták, ahol annak idején a távolság pihenőt szabott. Így mikor Andris bátyja nősült, mi is ott voltunk az esküvőn. És az az esküvő mély nyomott hagyott bennem. Analóg világban vagyunk. Én amatőr vagyok. Volt profi fotós is, de én ettől függetlenül lelkesen, öntudatosan végigfotóztam az esküvőt. Még arra is emlékszem, miben voltam: szűk, világos, térdig érő szoknya, igazi amatőr viselet 😀
A fentiekben nincs is semmi, mi sorfordító lenne. A képek fogadtatása volt az ami örök emlék marad számomra. Édesanyám adta át barátnőjének, az örömanyának a képeket egy baráti összejövetelen. És ahogyan elkezdte nézni a képeket elérzékenyült, abbahagyta, becsukta az albumot és azt mondta, hogy ezt ő csak otthon tudja megnézni. Ez a tiszta öröm volt egyike azon sarokköveknek, melyek engem az esküvőfotózás felé tereltek.
7 év telt el azóta. Sok minden történt. Ezt a blogot azt hiszem kicsit magamnak is vezetem. Bárcsak korábban kezdtem volna. Egyszer majd sok év múlva visszaolvasom. Már nem fotózok filmre. Andriséknál már nem mint amatőr álltam ott az esküvőn. Már nem bújok szoknyába esküvőkre…
De szerencsére sok minden nem változott. Az örömanya (a násznép többi tagjával) most is ugyanúgy örült a képeknek. Csak ha nem tévedek, most a laptopján nézi majd a slideshow-t.

A 2. slideshow megérne egy külön bejegyzést, de a történet egy, ezért nem szedtem szét. Ha Vadkerten nősz fel, akkor egy biztos, szőlőben kötöztél. Nem mesélek róla sokat, pedig sokat tanít, gyorsan rájön ott az ember, hogy miért is érdemes továbbtanulni.
Sokat jártunk ki a szőlőkbe. Nincs ott semmi. Csak a hosszú sorok, homok. A Kiskunságban vagyunk, úgyhogy még lapos is az egész. Mégis mikor Andris javasolta, hogy menjünk ki a tanyára, jó ötletnek tartottam. Egyetlen kikötésem volt, hogy a naplemente előtti órákban fotózzunk. Nem mondom, hogy tudtam, mit fotózunk majd. Vagy hogy rengeteg a fejemben előre megtervezett képpel mentem ki. Kihívás volt, hiszen soha nem javasolnám ezt a helyszínt egy párosnak magamtól. A sok aggódás közben már megtanultam, hogy ha jó a páros, jók a fények, úgy is összeáll a sorozat.
András ezen a tanyán, a környező szőlőben töltötte a nyarai nagy részét. Judit pedig tiszta szívvel szereti a helyet, ahonnan András származik. Négy generáció volt ott akkor azon a fotózáson. A tanya, a csettegő, a szőlő 3 generáció munkája melyek körülölelték a negyedik generáció szerelmes párját.
Az én gyökereim az övékkel szomszédos ezért velük együtt éltem ott át ugyanazt: nem vagyunk egyedül.
Hogy az elődeink álmait éljük át…