Miközben a slideshowhoz válogattam a képeket azon gondolkodtam, hogy vagy nagyon jó fotós vagyok, vagy ez a gyerek annyira szép, hogy akármit csinálok róla az annyira tetszik, hogy elhiszem, hogy tudok fényképezni.
Mivel Lara minden kétséget kizáróan gyönyörű, így a második verziónál maradtam. Bár azt hiszem, hogyha csúnya lenne azt sem venném észre. Az hagyján, hogy mini, hogy kislány, hogy nagy egyéniség, de a mamája az egyik legjobb barátnőm. Így aztán kizárt, hogy ezeket a képeket valaha is tiszta, kritikus szemmel, nem elolvadó szívvel tudjam nézni.
Különösen úgy, hogy a ritka találkozások miatt, az a kevés idő, amit együtt töltünk, az mindig nagyon intenzív élmény számomra. És mindig hiányérzetem van utána. Valahogy sosem elég. Ha ezek a képek nem lennének, el sem hinném, hogy itthon jártak.
Aki csak a blogomat olvassa, annak ez is új lesz: az őszi találkozónk…
Leave a reply