Ma egy találkozón ülve raktuk össze a jövő évi menyasszonnyal és szervező kolleginával, hogy mennyi közös ismerősünk van. Ott is ahol nem számoltunk vele. Anitával különösen nagy metszésben vagyunk. Amit több dolog eredményez: a gyermekkorunk fizikai közelsége, azonos generáció, fotózásban való elmerülés. Anita és családja kiskőrösiek, ami tíz kilométerre van attól a falutól, ahol én nőttem fel. A gyermekeink is nagyon hasonló korosztály, mindössze egy év eltérésben vannak. Ahogyan a házassági évfordulónk is csak egy év elcsúszában van.
Anitát mégsem régről hanem, oktatásból ismerem. A fotózásba később kapott egy kicsit szerepet az ő életében, így egy tanfolyamon volt résztvevő. Annyira emlékszem onnan is rá. Néztem, hogy ez a szép, törékeny nő, vajon merre is tart ebben a szakmában. A családi vállalkozásban is sokat dolgozik, a gyerekek is ugye igénylik. Ám ő is fertőzött mint én, csak egyenlőre ügyesebben tartja a számokat. 🙂
Egy szeptemberi napon felhívott. Mondott egy dátumot, egy szertartásra. Nem volt jó. Vissza ment az atyához és átszervezte arra a vasárnapra, amikor én el tudtam menni lefotózni. Valahogy egy pillanat alatt elengedte, hogy ne a házassági évfodulójukon legyen a szertartás, hanem előtte pár nappal. Sok fotográfus ismerősöm átélte már a hozzá igazított dátumok megtisztelő erejét. Hozzászokni nem lehet. 🙂
Az együtt töltött napon valahogy folyamatosan azt éreztem, hogy ott a helyem, hogy ezt nekem kellett fényképeznem. Tudom jól illúzió, mindannyian potólhatóak vagyunk. Én is. Ám mégis, amikor ezt elhiszem hacsak a fotózás idejére, akkor lehet tudni, hogy ez egy olyan élmény ismét, mely egy kicsit attól a naptól ad egy örök kötést…
Az, hogy az évforduló pontos napján esett az eső (én már külfödön voltam, Anita szinte örömmel mesélte) már csak egy ilyen ‘igaza volt’ igazolást adott.
Csodálatos családja van, remek ízlése, nagyszerű barátok, akik részt vettek már ennek a fotózásnak a dekorálásában is. Anita nem hagyott magamra, hogy oldjam meg, hanem ezer dologgal segített nekem, hogy csak könnyedén vigyen bennünket a fotózás öröme. Amikor valaki ennyit készül egy napra, az nekünk fotográfusoknak ajándék. Egy esküvő után voltam, a szezonzáró nagyon jó hangulatú esküvője után, de nem éreztem, hogy egy kicsit is fáradt lennék. Mondjuk kb. elég volt megpillantani a ruhákat és azt a terített asztalt.
Vasárnap, ünnepnap volt.
20 év minden házasságban nagy történéseket ölel fel. A házasságokank megvan a maga ritmusuk, intenzitásuk, kapcsolati dinamikájuk. Anitáékéról visszafelé nem tudok mesélni. Ott a templomban két dolgot éreztem szinte tapinthatóan. A hálát azért, hogy ott együtt állnak az oltár előtt egy ilyen évfordulón. És azt, hogy mindent megtesznek azért, hogy együtt haladjanak tovább.
Ahogyan sok évvel ezelőtt az ígéret, hogy ‘örökre veled’ egy reményről, egy törekvésről szól. Ugyanezt mondhatjuk szerintem húsz év után is. Nincs olyan, egyetlen kapcsolatban sem, hogy biztosan. Olyan van, hogy akarjuk, hogy teszünk érte, hogy élvezzük, hogy küzdünk érte, hogy megnyugszunk benne. Melyik nap éppen mi is történik, nem számít visszanézve. Az számít, hogy aki ott van melletted, az a kapcsolat, amelyben benne vagy arról elmondhatod, ez a legjobb aki-ami történhet velem.
Egy dolog maradt nekem ki. Az a szombati buli, melyre már a barátok, teljes családi is hivatalosak voltak. De bepótoljuk, a holtszezonban ha minden tervek szerint alakul, bálazunk egy kicsit velük. Ahogyan ezt a bejegyzést is kicsit együtt csináltuk. Anita csinálta meg a slideshow-t. Ő válogatott, válaszott zenét. Ahogy néztem, az összes olyat is belerakta, amiről úgy gondoltam, az én agymenésem. Ha nem lenne túl sok munkája, befognám weboldalra válogatáshoz. 😀
Leave a reply