Nem kellett sokáig gondolkodnom, melyik történettel kezdjem az idei évet. Mivel minden évben eddig az esküvős történetek voltak túlsúlyban a blogon, többnyire valami mással kezdtem az évet. Tavaly azonban nem volt lelkierőm válogatni az esküvős anyagokat blogra, így fordítottam egyet, most egy esküvős bejegyzést írok meg idén elsőre. A tavalyi évből három is volt, aminek a története már régen itt lehetne. Ám Zsuzsiék voltak az utolsó akikkel találkoztam tavaly, szilveszter előtti napon, influenzásan. Az albumukhoz választottuk ki a részleteket.
Ez az esküvő csapatesküvő volt, mert valamilyen módon mindannyian belelógtunk, ki teljesen, ki érintőlegesen. Andi szervezte, nekem az esküvőig nem sok kapcsolatom volt a párossal, Zsuzsival találkoztam, Eriket nem ismertem. Hallottam a sok készülődést, láttam az oldalukat, a grafikát, az ötleteket, a színeket. Vizuálisan tavaly két esküvő volt, melyeknél nem tudom eldönteni, melyiket is szerettem jobban. Kb mint két szín között választani (nekem mostanában a baby blue és a tearózsaszín, persze nagyrész elméletben, mert ebben a színekben szinte semmi nem kapható).
Végül azért kerültek ide Zsuzsiék mert talán az egyik legnagyobb utat velük jártam be napon belül, a hónapok folyamán.
A nulla kommunikációból a hónapok alatt olyan emailekhez jutottunk el, melyeket néha kétszer megnézem, hogy biztos Zsuzsitól jött-e. 😉 Napon belül pedig a készülődés után a templomba úgy érkeztem, hogy nem jó helyen vagyok. Bármilyen szépségek is várnak, Zsuzsival nem fogok tudni kapcsolatba kerülni. Nem tudom melyikünk volt feszültebb a készülődés végére. Igazából nem történt semmi. A legtöbb kolléga nem értene, ha elmondanám neki, hogy mit érzetem, hogy mi bajom van. Hogy ilyen részleteken miért kell kiakadni.
Ahogy már sokszor meséltem az évek nem edzenek meg. Egyre jobban átadom magam a körülöttem levő hangulatnak. Az esetek nagy többségében az esküvőkben ez remekül működik. Ahogyan a végére itt is átfordult ebbe.
Pontosan tudom, hol volt az a pont, ahogy nekem a békém megjött.
Ám előbb a szertartásról pár szót. A templomban egy csupa mosoly vőlegény várta a vendégeket, engem meg Eszti, hasonlóan feldobódva a fiúk készülődéséről. A templomi szertartáson nem sokan hatódnak meg, a szülőket kivéve. Szerepelni kell, sok a feladat, pörögnek az események. Zsuzsinál és Eriknél azonban ez a rész tele volt mozzanatokkal, apró megnyilvánulásokkal, ami már kezdett visszabillenteni.
Csodaszép fogadás várt bennünket a pincészetnél. Ám mi akkor már láttuk azt, ami szerintem az idei szezon legkülönlegesebb esküvői világa volt. A pincészet bogyózó csarnokában, ahol még sosem volt esküvő, ott épült fel három nap alatt egy olyan világ, mely felülmúlt mindent amit addig láttam. Ezt a következő bejegyzésben részletezzük, mert ennek különben sosem lesz vége. 😀
Szóval ott vagyunk, amikor Zsuzsiék beléptek ide. És az a lány, akivel a színek, a formák, minden merészebb dolog egy kisebb küzdelem volt, az a lány úgy meghatódott, ahogyan még szinte senkit nem láttam a lakodalma helyszínét megpillantva.
Innen örömjáték volt már minden. A sameday slideshow, a buli, a násznép, a fények. Ha azt mondom, hogy reggel 7-kor mentem haza, nos, az mindent elárul.
A hétfői napon pedig nem tudtam olyat kérni, amit ne örömmel csináltak volna. Olyanok voltak mint két modell, közben pedig gyermeki örömmel vettek mindent. Zsuzsin meg sem látszott az alváshiány, ugyanúgy ragyogott, mint aznap. Velük ezerszer jobb volt hétfőn fotózni, mintha aznap tettük volna.
És akkor most a végén elmesélem, hogy miért is kerültek ide év elejinek. Akkor ott június ezen nevezetes szombatján elmentem egy esküvőbe, ahol mint szolgáltatót vártak, profi hozzáállást, szép képeket. Majd december 30-án elköszönéskor Zsuzsi közölte, hogy nem érdekli az influenzám, ő akkor is átölel engem. Látszólag a kettő között nincs kis út. Ám az érzések alapján hatalmas távolságot tettünk meg.
Ez pedig egy TED-es előadásból van, legyen ennek a bejegyzésnek és nekem mottó 2015-re:
„Human beings are works in progress that mistakenly think they are finished. The person you are right now is as transient, as fleeting and as temporary as all the people you have ever been. The one constant in our life is change.”
Leave a reply