20

20 év
7300 nap
175 200 óra (+2, mert ez a szertartás 2 órával később volt)
10 512 120 perc

Akármelyik számra nézek, nem jelentenek mást, mint
rengeteg élményt,
rengeteg történést,
rengeteg érzést.

Nemsokára elér a fordulója annak, hogy többet éltem ebben a házasságban, mint ezen kívül.
Annyi mindent mesélnék, nem tudom, hogyan lehetne összefoglalni húsz év történetét, a kavargó érzéseket.
Szerintem akárhányszor futnék neki ennek a bejegyzésnek, annyiszor mást írnék.
Ami valószínűleg állandó lenne, az a kettőség. Amit érzek. Azt hihetnénk, hogy 20 év már szinte biztosíték arra, hogy mi már együtt öregszünk meg. Én meg azt éreztem ezen az évfordulón, hogy ez egy ajándék amit kaptam. Elmondhatom, hogy húsz évet egy olyan ember mellett tölthettem, akinél nem ismerek jobb férjet.

Nem vagyok egyszerű eset. Ha valaki számára ideális alany lehetek, az szerintem a pszichológusok. Tele vagyok bizonytalansággal és munkamániás vagyok. Ez a két legnagyobb terhem, amivel a családom súlytom. A többit nem sorolom, mert nem ez a célja ennek a bejegyzésnek. 

Ha valaki megkérdezi, mi kell ahhoz, hogy olyan kapcsolatban éljünk 20 évet, amelyről ki tudjuk jelenteni biztosan, számunkra az a legjobb azt szoktam mondani, hogy rengeteg szerencse. Honnan lehetne tudni, hogy az akivel együtt elkezdünk egy közös életet, milyen lesz 20 év múlva? Kettőnk közül ő nem változott sokat, én viszont behúztam amit lehetett ezen a téren. Ha pedig jól belegondolunk, talán ezt az egyik legnehezebb elfogadni a változást, támogatni azt, örülni neki.
Elfogadni azt, hogy a hozzá hasonló területen dolgozó nő egyszer csak harmadszorra is pályát módosít és a normális munka/magánélet egyensúlyú világból átlép egy számára értelmezhetetlen közegbe. Ez nem kis dolog. Mert az hagyján, hogy a világ számára idegen, de a kivonódásom megváltoztatta az ő életét is. Mindig is intenzív volt a gyerekeinkkel való kapcsolata, ám az elmúlt években, sok közös programjuk lett, amiben én fizikailag nem vagyok jelen. Egy patriárhális társadalomban egy ilyen szerepet vállalni nem kis dolog, ő pedig szinte soha nem panaszkodik, támogat, segít, meghallgat.

Sosem voltam egy karcos, érzelmeit elrejtő figura, de az elmúlt évek változásaival még élénkebben élem meg az érzelmeket.

A tegnapi szertartástól féltem. Féltem, hogy végig fogom sírni. Mondtam előre a lelkész úrnak is, bajban leszek. A gyerekek vidámsága, a meglepetés ereje (János nem tudta miben is vagyunk, amíg a templom ajtaja nem nyílt), a kolléga (Szipli Tamás) humora segített abban, hogy végül csak az eskütételt bőgtem végig.

Pénteken éjjel beszélgettem a barátnőmmel arról, hogy mi lesz ezen a napon. Ő kérdezte meg, hogy fotóst intéztem-e. Be kell valljam nem. Ami így visszanézve totál érthetetlen. Mert utána annyira boldog voltam, hogy Tomi már estére képeket ígért. Majd valahogy nem is volt kérdés, megosztom-e. Most nézve milyen buta volt a félelmem, hogy szeretném-e a könnyeimet viszontlátni. Néha én is rendes ellentmondásba tudok bonyolódni önmagammal… Jó ha van egy józan barátnő kéznél. 

Számomra meglepő módon a lelkész úr emlékezett rám, amikor felhívtam. Nem sokszor látott. Igen, ő esketett bennünket, de azóta már több mint másik 500 párost is. Igen, ő keresztelte mindkét gyerekünket, de abból is legalább annyi megadatott neki. Nem vártam, hogy nem kell magyaráznom, ki vagyok, miért keresem őt, meglepett. Most csak azt kívánom, bárcsak videóst is hívtam volna. Az ige, a prédikáció olyan szívhez szóló volt, melyet igen, nagyon szeretnék újra meghallgatni, vagy legalább lejegyezni.

Aki ismeri a keresztény szertartásrendet, talán egyetért velem, az evangélikus eskü az egyik legszebb. Hiába hallottam már annyiszor, mégis újra elismételni, semmivel sem volt kisebb súlyú, mint annak idején.
Hiszen már nem vár ránk az új élet közös élet kezdetének különleges energiája, a gyerekek születése, a keresztelők az együtt tanulás, az otthonteremtés, a másik megismerése, az első közös utazások, a gyerekek mindennapi kérdései is elfogynak lassan. A következő évek is pont olyan ismeretlenek lesznek, mint ahogyan annak idején 20 évvel ezelőtt a ránk váró évek voltak.
Nem tudom, ez a férfi aki az oltárnál ott fogta a kezem 20 évvel ezelőtt és most az évfodulón, fog-e tudni szeretni amíg élek. Én akkor, ott, augusztus 7-én este azért adtam hálát, hogy eddig képes volt rá.

Higyjétek el, nem volt egyszerű dolga. 

Milyen furcsa ez, hogy egy kolléga sokkal könnyebben ráveszi a gyerekeimet, hogy így a kamera elé álljanak. Nagyon köszönöm Szipli Tominak az emlékeim ilyen fantasztikus megörökítését és a humorát, amivel a meglepetés feszültségét, az én kamera előtti viselkedési kényszeremet oldotta.