10

Nem is olyan régen volt egy 20-as nevű bejegyzésem. Ami egy nagy állomás volt az életemben.

Ma hajnalban, amikor a párosom elé állt az egyik vendég, hogy most van a szülinapja, akkor eszméltem rá, vasárnap van a lányom 14. szülinapja. Még akkor sem jutott eszembe, hogy ez egy másik jubileum is.

 Ahogyan éjjel vezettem haza, akkor jutott eszembe, hogy éppen ma van tíz éve, hogy életem első esküvőjét fotóztam. Az elsőt, amikor nem rokon, barát, vendég voltam, hanem felhívott egy menyasszony, hogy azt szeretné, én legyek a fotósuk.

Rengeteg elméletem volt, arról, hogy miért is nem fotózok profiként, miért is nem keverek pénzt a fotózásba, miért csak ismerősi körben fényképezek. Ráadásul ez volt a lányom első szülinapi zsúrjának szombatja. A 4 éves ovisok játszós, kislányos programja. Ám Helga kitartó volt, én persze kíváncsi, a férjem pedig támogató, így végül aznap egy kedves pedagógus ismerős lépett a helyemre, játszott a gyerekekkel, terelgette őket.

Pentax váz, optikák, negatívok, állvány. Ma már egyik sincs meg. Az életem akkori jellemzői már csak nyomokban. Kamaszok a gyerekek, a fotózás teljesen átalakított mindent.

Az az esküvő fordulópont volt. Olyan jól éreztem magam. Minden nagy teóriám szertefoszlott 12 óra alatt és lettem menthetetlenül az esküvők rabja. Azt hiszem egyetlen dolog nem változott, a támogatás, melyet kapok, mely nélkül nem lehet ezt a szakmát ilyen mértékben művelni. Vagyis ilyen mértéktelenül. 🙂

Ha rendes anyuka lennék, akkor nem éjjel jutna eszembe, hogy átfordult a lánya születésnapjába a dátum. Ha rendes blogíró lennék, nem éjjel 4-kor jutna eszembe, hogy én erről tulajdonképpen nagyon régóta tervezem, hogy írok. Akkor nem csak folynának rendezetlenül a mondatok belőlem, hanem nagy gondolatok vártak volna arra, hogy szépen rendszerben bekezdésekké formálódjanak. Ha rendes feleség lennék, nem éjjel 5-kor értem volna haza. Ezen az évfordulón egyetlen dolgot csináltam rendesen: rendes fotós voltam. Imádom a párosom, a történetüket, élvezem az esküvőt, örülök az ügyes tanítványoknak, boldogan ülök a holdfényben hazafelé a kocsiban. Majd vasárnap itt kopog a körmöm a billenytűzeten.

És emlékezem. Emlékezem Helgára. Aki fordított egy nagyot rajtam. Akinek köszönhetem, hogy egyértelművé tette, merre is van az én utam. Aki valami furcsa módon, a blogomra, mely az esküvője után több mint 4 évvel indult betévedt, majd olvasgatta éveken át. És tavaly elhozta hozzám a kislányát Annát.

Anna egy másik szerelemből született már. Annyi történetet éltem már meg, már sokkal toleránsabb vagyok. Hiszen Helga boldog, Anna édes tünemény én pedig úgy örültem, hogy megismerhettem a férjet is, aki ennek a lánynak a boldogságot végül meghozta.

A nyárra leköltöztem a tv elé, ahol néha ezekben a sorozatokban egészen furcsa gondolatokat mondanak. Mint ahogyan ott az idézet az oldalamon, hogy mindenben ott rejlik a szépség, csak észre kell venni. Az egyik ilyen sorozatban idézték Einsteint:

„A képzelőerő sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás behatárolt, a képzelőerő felöleli az egész világot.”

Akkor ott tíz éve soha nem képzeltem volna, hogy ennyi mindent álmodhatok. Az egész világon átvitt, születésektől temetésekig, a legteljesebb öröm érzésétől a mély bánatig mindenhova. Tudást is kaptam az évek folyamán, melyet éppen mostanában igyekszem rendszerezni. Ám az, hogy mivé leszünk, az a szívünkben és hitünkben rejlik.