Azt hittem eddig, hogy toleráns vagyok. Annyiféle történet kerül elém, kerül hozzám. Nem mind rózsaszín, nem mind egyértelmű. Nem minden képet értek, melyet le kell fotóznom, nem mindig értem miért nem fotózunk le valamit…
Megtanultam elfogadni, hogy a világ sokszínű, megtanultam örülni neki, hogy a világ sokszínű. Sok vallásban fotóztam már, a bőrszín alapján sem ítélek. Az azonos neműek vonzalmánál is képes vagyok csak az embereket, az érzelmeket látni.
Ám most szombaton rá kellett jönnöm, nem, mégsem vagyok toleráns. Nagyon szűk az a mozgástér, amiben megítélem az esküvőfotózást.
Baráti esküvőben voltam. Szüleim nagy baráti köréből az egyik fiú nősült. Akit pici gyerekkorától ismerek. Egy utcában nőttünk fel, a korkülönbség miatt én a kamaszkorát már nem igazán láttam.
Ebben az esküvőben rengeteg minden kavarodott össze számomra. Ott volt 4 párosom. Igen, mind a szüleim barátainak gyerekei. Akik közül volt olyan, aki a lánykérés után kb. engem hívott először. Persze voltak a vendégek között olyanok, akiknek az esküvőjére nem tudtam elmenni, mert már máshova kötött az adott szó, a megbízások. Ám ha jól meggondolom, olyan nem volt, akinek ott voltam, de nem fényképeztem…
Már sokszor mondtam, nem mindenkinek vagyok én az esküvőfotósa. Pont az egyik szakmabeli barátnőmmel beszélgettünk arról, hogy ez valami kórság, hogyha nem dolgozunk és belefutunk egy esküvőbe, az rossz érzés. Hogy vajon miért is nem vagyunk benne? Igen, tudom, beteges. A tünetek alapján munkamánia. Ebben viszont semmi új az én esetemben nincs. Itt azonban úgy mentem, hogy elfogadtam, megtalálták a fotósukat. Én pedig végül is a családdal együtt vendég leszek. Szeretek szoknyában, harisnyában, sminkben, magassarkúban esküvőre menni. 🙂 Igen, voltam akár idén is úgy vendég, hogy ügyes kollégák voltak, nem éreztem semmi hiányát annak, hogy fotózzak, tehát a küldetés nem lehetetlen. 🙂
Jól elkanyarodtam. Ott tartottam, hogy semmi rugalmasság nincs bennem az esküvői fotókkal kapcsolatban. Mert igen, képes vagyok elengedni, hogy nem én fényképezek.
Ám itt jön a nagy felismerés. Ahhoz, hogy erre képes legyek, ahhoz ismernem kell a kollégát, a munkásságát, a képeit. Most pedig beleszaladtam valami olyanba, ami számomra ismeretlen volt. Nem az én sztenderjeim szerint fotóztak. Én pedig nagyon ideges lettem. Mire a szertartásnak vége lett, a vérnyomásom az egekben volt. Fél óra alatt nagyon sok képet láttam, melyek nem lettek lefotózva. Majd a gratulációnál már több száznál tartott a hiányérzetem.
Azt mondta a kolléganőm, hogy ezek a képek a bejegyzésben olyan szedett vedettek. Ez van. Igaza van, ilyen, ha egy történeten nem mehetek végig, csak felkapom azt ami az asztalon előttem van (mert pántokat nem vittem a géphez). Ilyen, ha egy vakuval megyek. Ilyen, ha csak belefotózok. Ilyen, ha közben még dühös is vagyok.
Meg kellene tanulnom elfogadni, hogy nem mindenkinek van olyan súlya a fényképeknek, mint amit nekem jelentenek. Hogy ne kapjak agybajt, mikor elbiciklizik a lagzi közepén a páros az akkor kapott ajándék biciklin és nem fényképezi le őket senki. Nem kellene közben morognom, hogy én pedig felkapok egy telét, amin az egy vakum árválkodott és csinálok pár tökéletlen képet. Mert ugye, abban a pillanatban egy másik látószög lett volna a tökéletes mind az én helyzetemet, mind az optikámat illetően.
Az esküvőből ha kiveszem a saját maximalizmusom, igazán, annyira jó volt. Élmény látni a barátokat, a régi párokat a rengeteg gyerekkel. Élmény volt egy hónapon belül harmadszor ugyanazzal a zenekarral együtt lenni és ez alkalommal táncolni rá. Együtt a gyerekeimmel, a férjemmel, a szüleimmel, a testvéreimmel. Csodaszép párost nézhettem, Eszternek különleges ruhája volt, stílusa, szép haja. Tamást látni ahogy igen, megérett a házasságra nem csak nekem volt emlékezetes. 🙂
Teljesen bizarr volt összefutni 4 baráttal a pénteki esküvőből. Akik Tamást, a vőlegényt már majdnem húsz éve ismerik. Én először nem is tudtam hova rakni őket, annyira nem rakta össze az agyam, hogy 24 órán belül vagyunk, 120 km távolságban, két látszólag esélytelen metszésű páros lakodalmában.
Kicsi ez a világ, ahogy az én tűrésküszöböm is…
4 hozzászólás
Nincs ezzel semmi baj! …mert Te a lelkeddel is fotózol, ráadásul Tündér is vagy. 🙂
Én magához a fotózáshoz mit sem értek, néha mégis csupa érzelem van a kattintgatások mögött. Ha ezt más is észreveszi, és az a kép nem csak annak jelent/mond valamit, aki fotózta, akkor nem kellenek kérdőjelek. A Te képeid pedig mesélnek, igaziak, és ehhez nem kell szakmai tudás. Puszi.
Kata, elfogult vagy. 🙂 De én ezt nagyon szeretem…
Timi, szívemből szóltál! 🙂 Én lecsukatnám a „garázs-fotósokat”!!!
Mindennek megvan a helye. Csak számomra az esküvő nem az a terület, ahol könnyen elfogadom, hogy nem örökítik meg úgy, ahogy ez a téma ezt kívánja. 🙂