Olyan jól hangzott ez a cím angolul: once in a lifetime.
Talán magyarul is rendben van.
A héten zajlott az év esküvőfotósa pályázat. Volt benne egy kép, melyen számomra több látszott a menyasszonyból, mint azt esküvő témában helyesnek tartok.
Sokat gondolkoztam azóta ezen a kérdésen. Vajon miért is nem fért bele számomra az a kép? Láttam a kép szépségét, de nem tartottam helyén valónak, hogy nyomtatásra került. Én, aki annyira szeretem a nőt a maga teljességében ábrázolni, megmutatni. Nincs számomra olyan amit nem fér bele. Minden ilyen fotózásnál addig megyünk, amíg a nő szeretné.
És nem fotóztam még olyat, melyről úgy gondolom, hogy el kellene rejteni. Minden amit meg akar mutatni, minden amit engedélyez, annak itt a helye. A női szépségnél nincs szebb, mely a kamerám elé kerülhet.
A különbség azt hiszem az alapoknál van. Az esküvő számomra a szépség, az érzelmek és a maga konzervatív módján a tisztaság világa.
Amikor egy nő a studióba eljön hozzám ott más világban vagyunk. A nőiességét örökítjük meg.
Györgyivel is így készültünk. Ennyire. Arra készültem, hogy lefotózom a szépségét. Ám a szépségével ajándékba kaptam a történetét. Amelyet csak nekem adott.
A blogom is nagy ajándékot kapott a képeivel. Hiszen oly kevesek adják meg a megjelenési engedélyt. Természetesen azt is megértem.
Ám ezt is. Hiszen ez az anyag csodaszép. Pont olyan mint ő.
Annyira természetes lány.
Így jöttek a tollak. Játszottunk valami természetessel.
Miért a cím?
Ez a rengeteg toll… Azóta visszaköszön a studióban. 🙂 Őröltség volt a maga módján. Az a fajta őrültség, amelyet csak egyszer csinál az ember.
És a megismételhetetlenség varázsa. Amikor valaki megnyitja a szívét előtted. Közel enged.
Mindegy milyen viszonyulás van a két ember között. Az amikor valaki megnyílik előtted emlékké válik egy életre, képek nélkül is. Ajándékot kapsz, bizalmat, történetet, érzéseket, egyedi, csak ott érvényes pillanatot…
Leave a reply