Az utóbbi időben úgy tűnhetett, hogy egy gyerekes család vagyunk. A kamaszok sokfélék. A mi fiunk és a lányunk különbözőbb nem is lehetne. Valahol jó példák arra, hogy talán sokkal kevesebb múlik a nevelésen, mint azt hisszük, vagy hinni szeretnénk.
Kapunk egy gyereket, igyekszünk a tudásunk legjobbja szerint nevelni őket. Annak idején egy pszichológus mondta nekem, hogy a gyerekek átutazók nálunk. Az életünk tulajdonképpen nem annyira nagy százalékában vannak velünk, élnek ránk utalva. Kamaszkorban pedig mindössze annyi dolgunk van, hogy viszonylagos egészségben átjussanak rajta. A lányom épp most jött közelebb hozzám, aminek nagyjából az ellenkező pályáján mozog Áron. Ezen lehet sírni, szomorkodni, de felesleges, igazából elfogadni kell. Meg azért titkon reménykedni, hogy egyszer valamikor talán közelebb jön megint.
A 18. szülinapja meg úgy telt, hogy ennél többet nem is kérhetünk.
Elvihettem fényképezni. Mindkettőnknek idegen. Mert más párat kattintani családi eseményen. Más egy órát eltöteni azzal, hogy fotózom őt.
Azon a napon délben ettünk egyet hármasban. Úgy alakult, hogy János a 18 évvel ezelőtti naphoz hasonlóan fél órával kettő előtt érkezett, pontosan úgy mint amikor Áron született, akkor is fél órával a vége előtt esett be. Ezt nem terveztük tudatosan, csak mikor leültünk, akkor állt nekem össze az a kép, ahogy a két férfi egymás mellett ült, hogy annak idején amikor született, majdnem ugyanezt láttam. Csak akkor sokkal rosszabbul voltam. 😉
Este Áron barátaival vacsoráztunk. 
Az ikrek remélem nem olvassák a blogom, mert bár igyekszem nem túl nőiesen írni, de kibújni a bőrömből nem tudok. Ugye én a női vonalakra vagyok kiélezve. Így ennyi kamasz fiúval ülni szemben teljesen friss élmény volt. Az pedig, hogy az ikrek úgy hasonlítanak egymásra, hogy alig tudom megkülönböztetni őket, furcsa egy vizuális élmény volt elsőre. Annyira helyesek ezek a fiúk, hogy duplázva nézni őket szinte szürreális élmény. Amikor fotóztunk és elkezdtek keveredni fel is adtam, hogy emlékezzek, ki kicsoda. Pedig amennyire hasonlítanak, pont annyira különbözőek is. Remélem látom még párszor őket, hogy megtanuljam stabilan kihez is szólok éppen. Egyrész mókásan belezavarodós volt a külső azonosság. Hármunkból kettőt pedig Áronnak hívnak. Nem lehetett jól kijönni abból, hogy kit hogyan szólítsak. 😀
Áron szülinapja pedig már több mint egy hónapja volt. Hogy miért most? Most volt a szalagavatója pénteken. Mint minden szalagavatóra, hónapok óta készültek. Ám bennünket mégis meglepett. A koreorgáfiájuk messze jobb volt, mint amit én elképzeltem. Áron pedig megtanult táncolni. Nem szép dolog tőlem meglepődni ezen, de aki táncolt vele korábban, az egyet ért velem. Elektroswingben és bécsi keringőben zseniális lett. A keringőt mikor másodszorra uv fényben táncolták el, a sötétben szerintem több anyuka sírt, mint nem…
Azt meg már el sem kezdem boncolgatni most, hogy milyen érzés egy nagykorú anyukájának lenni…
Leave a reply