Nem szoktam kettészedni egy esküvő történeteit, de ez nem fért össze. Sem a fotózások, sem az érzések. A lagzi annyira laza volt, annyira vidám. Nem mintha ez nem lett volna az. De ez inkább mély érzésekkel volt tele. Azok, akik rendszeresen olvassák a blogomat, már ismerik őket. Annak idején leült nálam ez a páros. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a vőlegény turai. Sokan ismerjük a kastélyt. Meseszép. De annyi esküvős sorozat készült ott, hogy már nem lehet újat fotózni. Természetesen nem kérhetek egy párost, aki ráadásul még oda való is, hogy csak azért mert én ott már újat nem tudok fotózni máshova menjen. Ám az óvatosan feltett kérdésemre, hogy biztos oda kell-e mennünk egy nagy mosolyt kaptam. A válasz pedig az volt, hogy de jó, hogy én sem akarok oda menni, ahol eddig minden barátjuk fényképe készült. És elindult a szokásos ötletelés. Végül ők adták meg a helyszínt. Első közös fotójuk helyszínére látogattunk vissza. Ez a kép utáni héten kezdtek randizni. 🙂 
Az eredeti kép mentségére szolgáljon az amatőrség. Az enyémre nincs mentség, még másolni is béna vagyok. 🙂
Andi&Laci csapatpáros volt. A ruhák, a sminkes, fodrász, mind a tőlünk. Hihetetlenül könnyű volt velük. A lányokkal mindannyian ugyanazt éreztük, elfogadást, bizalmat, szeretetet. Mindhárom együtt töltött nap nagyon jó volt velük.
Leave a reply