Dóri lánybúcsúja

A lánybúcsú ritka kategória a fotós felkérések között, nem esküvőfotós műfaj. Miért nem? Mert szombaton van. 🙂
A dolgok néha ilyen bután egyszerűek.

Ám Dórié épp a szezonnyitásom előtti utolsó szombaton volt, úgyhogy nem csak, hogy meghívtak, de még el is tudtam menni. 😀
Remek szervezés volt, sok minden szólt róla, volt rá egyénileg szabva, átgondolva. Sok érzelem volt, sok mosoly, mindenből jó arányban.
Nem is erről írnék, szerintem a slideshow mindent elmesél.

Hanem erről a fekete-fehér képről szeretnék mesélni.
Ez a kép olyan jól illusztrálja, milyen végtelenül szubjektív a fotográfia.

Számomra ez a kép gyönyörű.
Mindig azt mondjuk, hogy egy kép akkor jó, hogyha nem kell magyarázni.
Én most mégis kivételt teszek és elmagyarázom, miért gyönyörű ez a kép számomra.

Egyrészt nagyon sok véletlen kellett, hogy én ott lehessek, amikor megtörténik ez a pillanat. Egy alapítvány, egy vezetője, egy katalógus fotózás, egy esküvő átszervezése, egy jó dátum a leánybúcsúnak.
Ezek a véletlenek azonban csak a technikai hátteret adják ahhoz, hogy ez a számomra szépséget jelentő kép elkészüljön.

A pillanat csodáját a tánc univerzális nyelve adja. Ez a két ember nem ismerte egymást, bele volt kódolva a múltjukba a metszés, ami ezen az estén történt meg. Egymás számára idegenek, ám beszéltek egy nyelvet, mindketten olyan szinten, hogy az a kívülállók számára varázslatos látványt nyújtott.
Így összehangolni percek alatt nem sok minden képes, főleg nem a mai érintésmentes világban.
Ettől olyan szépséges számomra ez a kép. Két idegen, egy pillanatban összhangban, majd visszatérnek a külön világaikba és folytatják tovább az életüket.

Oly sokszor ugyanezt éljük át esküvőben. Gyakorlatilag idegenként csöppenek a legintenzívebb érzésekbe, pár órán át egy közös nyelven rengeteget kommunikálunk, majd kikerülök az életükből, átalakulok egy emlékké. Sokszor gondolkodom ezeken a metszéseken, ám ez az értekezés már nem egy leánybúcsús bejegyzéshez való, folytatom máskor. 😉

A slideshow pedig tele van videóval, mert ha tánc, akkor nekem mind a kettő kell…