Nem mondhatom el magamról, hogy sikeres, vagy gyakorlott pályázó lennék. Ezer ok között a legerősebb a kötődés. Az, hogy ránézek egy képemre, nem csak a képet látom. Hanem látom az első találkozót, a készülődést, a tervezést, a várakozást, majd az esküvő napját. Emlékszem rengeteg mozzanatra. A képet nézve pedig érzek, kötődök. Nem tudom lecsatolni magamról a kötődést. Szépnek látok érdektelent, nem veszek észre technikai hibákat.
Most zajlik az év esküvőfotós pályázata. Több mint kétezer kép, több mint 180 pályázó.
A másik oldalon, a zsüriben teljesen más világ van. Nincs kötődés, előjönnek a szabályok. Keresem a pillanatokat, az érzelmek olyan szintjét, amelyek számomra is jelen vannak. Keresem a megismételhetetlen, a lemásolhatatlant. Sokkal élesebb a környezet, a mellékszereplők is jól látszanak. Szinte minden képnél meg tudom fogalmazni miért igen-talán-vagy nem. Sokkal gyorsabban lehet döntéseket hozni, ha a szem és az agy működése van csak jelen.
Ám a meglepetések itt nem értek véget. Van a képek között egy menyasszony, akit felismertem. Azonnal eltűnt az én objektív ítélőrendszerem, ami végül is végtelenül szubjektív. 🙂 Elakadtam a képek felett és bizonytalan lettem, hogy azért látom jónak a képet mert a szereplője szimpatikus számomra, vagy valóban ragyogó képek…
Van tehát egy egész szakmát megmozgató pályázat, mely akárhogyan is ítél a zsüri, szubjektív lesz. Kevesek lesznek díjazottak, sok kollégám lesz, aki nem ért egyet majd a döntésekkel. Jelenleg ezek kollégák nem látszanak, a képeket nem tudom kötni hozzájuk. Nem egyszerű hallani, hogy bármelyik általam kedvelt kolléga képei kiesnek. Ez volt az egyik legnagyobb dilemmám amikor a felkérést megkaptam. Én mostantól másként látom a pályázatokat. Nem tudom, hogy tudnék-e jobban válogatni, hiszen a saját képeimmel továbbra sem vagyok józan. Ami biztos, hogy tudom, mi is az, ami most igent vált ki belőlem. Hogy ez miért is hasznos? Azt hiszem ugyanezt keresik a menyasszonyok-vőlegények is sok oldalt böngészve idegen párosok képei között. Olyan képeket keresnek melyekkel azonosulni tudnak, melyekre vágynak. Azt hiszem kicsit menyasszonyként is néztem végig a képeket.
A különbség talán csak annyi volt, hogy én nem arra vágyom, hogy bárcsak egy ehhez hasonló kép születne rólam, hanem bárcsak ez a fotó az enyém lenne. 🙂
Sokat gondolkodtam, hogy van-e értelme írni erről. Milyen képeket lehet egy ilyen bejegyzéshez illeszteni?
Aztán az élet, ahogy szokta, megoldotta ezt a dilemmámat is. Ezek a tegnap készült képek számomra végtelenül szubjektívek, szeretem, hogy én jegyzem őket, hiszen a páros rajta igen kedves a szívemnek. Az pedig nem változott, hogy a befolyásoltság miatt nem látom, van-e benne akár egy pályázatra való. 😉
Dóriékról fogok még írni. Az, hogy végül én lettem az esküvőfotósuk, sok apró vonzás végeredménye lett. Volt egy olyan pillanat, amikor ez esélytelennek tűnt. Talán ettől van az, hogy még nagyobb ajándéknak éltem meg az együtt töltött pillanatokat, az elkészült képeket… Ám ahogy említettem ennek részeleteiről majd később. 🙂
Ez a bejegyzés pedig valahol szorosan kapcsolódik az előzőhöz. A képeken szereplő dekoráció ismét Vica és Niki ötleteinek, lelkesedésének és tehetségének köszönhető.
Leave a reply